2014-ben megjelent  az Ikervári Zichy Antónia Általános Iskola 50 éves jubileumi kiadványában Szabó Károly és Neje Nóra néni visszaemlékezése az iskolai életről. Idén már a 60 éves fennállását ünnepli az intézmény!

Egy pedagógus házaspár visszaemlékezései a pedagógus munkájukra

Szabó Károly földrajz - biológia szakos nyugdíjas tanár és Szabó Károlyné szintén nyugdíjas tanítónő vagyunk. Szeretnénk pedagógusi munkánk egy-egy jellegzetes pillanatát felvillantani, elmondani, hogy mit jelentett nekünk az ikervári iskola. Mit jelentett pedagógusnak lenni, mit adott nekünk ez a pálya, és mit adtunk mi aktív tevékenységünk alatt tanítványainknak. Sokat gondolkodtunk, ho¬gyan írjuk meg kis visszaemlékezésünket. Végül úgy határoztunk, hogy mint pedagógus házaspár emlékszünk vissza a régi, „szép" időkre. Mert szép volt az a 35 - 36 év. Fiatalok voltunk. Rengeteg volt a nehézség, pofonokat is kaptunk, sokszor ért bennünket igazságtalan támadás, méltánytalanság, de régen volt, igyekeztünk ezeket elfelejteni, és csak a szépre emlékezni. Az viszont akadt bőven.

Sokszor hallottuk, hogy nem jó dolog, nem egészséges, ha egy házaspár azonos helyen dolgozik. Mi ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaltuk. Jó volt az azonos munkahely. Ugyanazok voltak a gondjaink, amiket meg tudtunk egymással be¬szélni. Bizony gyakran hazavittük a problémáinkat, kikértük egymás véleményét, tanácsát, vitatkoztunk. Sokat tudtunk egymásnak segíteni. Különösen szerettük azt a felállást, ahol az alsó tagozatban én tanítottam végig egy-egy osztályt, majd felső tagozatban végig férjem volt az osztályfőnök. Ilyenkor mindent közösen csináltunk, kirándulásokra, sportversenyekre, szereplésekre, vetélkedőkre vittük közösen a gyerekeket. Szinte pótosztályfőnökök voltunk.

Na, de menjünk vissza a kezdetekre!

Szabó Károly:

1964-ben kerültem az ikervári iskolába. Előtte Sótonyban és Nyőgérben tanítottam, mint alsó tagozatos tanító. 1966-ban szereztem meg a tanári képesítésemet. Földrajz és biológia mellett volt, hogy kémiát is kellett tanítani, na meg testne¬velést. Ez utóbbit - bármilyen meglepő - nagyon élveztem. Délután úttörő sportot, csecsemőgondozó tanfolyamot, elsősegélynyújtást oktattam. 1972 - 78 - ig voltam az úttörőcsapat vezetője. Szinte minden délután az iskolában voltunk, mindig volt valamilyen elfoglaltság, vagy foglalkozás. Kezdetben még a szemléltető anyagok nagy részét is magunk készítettük. Állandó gyűjtőmunkát végeztünk. Kollégáim a mai napig is emlegetik, hogy előttem az asztalon mindig volt egy-egy madártoll, madártojás, valamilyen termés, vagy kőzet.

Nagyon jó kollektívába kerültem. Sokan voltunk fiatalok, de az idősebbek nagy részével is könnyű volt megtalálni a hangot. Tízpercekben a gyerekekkel közösen fociztunk, de a délutáni diák - tanár meccseket is sokat emlegetik volt tanítványaink. Én a „rossz" lábam miatt kapus voltam.

Később változott az iskolavezetés, összevontak bennünk a Meggyeskovácsi iskolával. Hát nem volt egyszerű dolog. Volt, hogy fél óránk sem volt a Kovácsiba való átjutásra, /ugyanis ott is tanítottunk/ autónk sem volt, gyakran autóstoppal érkeztünk órákra, vagy onnan vissza.

Mikor idekerültem, előtte épült meg az „új" iskola. Sokat dolgoztunk a gyerekekkel, a szülők is rengeteg társadalmi munkát végeztek azért, hogy maga az iskola, de a környezet is minél rendezettebb, szebb legyen. A szülők ezekben a munkákban mindig partnerek voltak.

Nagyon sok egészségügyi versenyen részt vettünk, az ikervári iskola szinte mindig benne volt az első három helyezésben. Akkoriban még 15 -16 csapat jött el egy - egy versenyre, Káld és Gérce voltak mindig a nagy riválisaink. Ez nem csak az egészségügyi munkára, de a kulturális tevékenységre és az úttörő munkára is jellemző volt Mindenhol ott voltunk, elvárás volt felénk a színvonalas, jó szereplés.

Délutáni sportként Góliát csoportom volt. Ezek alsó tagozatos kis focipalánták voltak. Velük is nagyon sok helyen megfordultunk, többen közülük az ikervári focicsapatot erősítették. / Tóth László, Bejczi László, Joó László még ma is a csapat tagja./

Hihetetlen szülői gárdánk volt. Nekik csak egy szóval kellett mondani, hogy hova megyünk focizni, azonnal jelentkeztek, hogy autóval vállalják a gyerekek szállítását, és természetesen ők voltak a fő drukkereink. Örökké hálával gondolok rájuk.

„Régi" tanítványaim nagy része imádott focizni. Akkoriban még ritkaságszámba ment a TV, nem volt számítógép, nem volt mobiltelefon, gyerekeink idejük nagy részét kinn a „grundon" töltötték. És fociztak, fociztak egész délután. Elmesélik, hogy gyakran kisebb gyerekekkel hazaküldték iskolatáskájukat, hogy idejében odaérjenek egy-egy rögtönzött focimeccsre, és beférjenek a csapatba. A József Attila utca végén, az asztalos Ktsz előtti téren, a focipályán, meg a Munkás utca végén is volt egy - egy tér, ahol mindig pattogott a labda. Nem beszélve Péterfáról, ahonnan több híres focista kikerült: Németh József - Búgyem, Tar Ferenc / ők a haladás MBI. játékosai lettek/, Wittinger Ernő, Répcelak MBII., Séfer Sándor játszott a Haladásnál, Savariában, majd Répcelakon, Bíró László = Citrom, szintén a Haladásnál tartalékos lett. Süle Béla = Beccsa pedig a sárvári Kinizsiben játszott.

Úgy érzem, hogy pedagógus pályám egyik sikerét is focistákkal értem el. Akkoriban még nem versenyeztek külön kis települések csapatai. Az Úttörő Olimpián a legnagyobb városok csapataival versenyeztünk. A területi döntő Mosonmagyaróváron volt, ahova utánunk jött autóval több kollégám is. Ennek megnyerése után Debrecenben volt az országos verseny, ahol 6. helyezést értünk el. Ilyen csapatokkal fociztunk, mint Zalaegerszeg, Debrecen, Budapest. Nagyon boldogok voltunk, mikor a pálya szélén megjelent egy ikervári drukker különítmény. Képesek voltak utánunk jönni Debrecenbe. A szomorú az egészben az volt, hogy szegény Bíró László (szülő) a pálya szélén kapott infarktust, és hetekig nyomta az ágyat a debreceni kórházban. Hát ilyen szülőink is voltak.

Felejthetetlen emlékeink vannak az akkori szakfelügyeletről. Nagyon kemény, szigorú felügyelő volt például: Remete Emília földrajz-biológiából, vagy Vörös Janka matematika - fizikából. Ha ők megjelentek, az egész tantestület „vigyázban állt". Első dolguk volt kérni a tanmenetet, amit összehasonlítottak a haladási naplóval. Elmaradást nem tudtak elnézni. Aztán kérték a tanítási vázlatokat. Nagyon szigorúak, következetesek voltak, de felnéztünk rájuk, és szeretettel emlé¬kezünk rájuk a mai napig.

Felejthetetlenek voltak a kirándulások. Pesten, Csillebércen, Északi - közép-hegységben, Pécs környékén, Duna - kanyarban stb. jártunk gyerekeinkkel és ide a kísérő pedagógus mindig a feleségem volt. Természetesen én is elkísértem őt minden kirándulására. Ezek a kirándulások 2-3 naposak voltak.

Régi tanítványaink, ha például osztálytalálkozókon összejövünk, igen nagy szeretettel emlegetik az úttörő életet. Kirándulások, akadályversenyek, gyűjtőmunkák, kiállítások, versenyek, ezek jelentették az úttörő életet. Sokat emlegetik az 1973 évi Balatonakali táborozást, melynek minden napjáról krónikánk van.

Legszebb emlékeink közé tartoznak az Ikervár határában, a Csecsér mellett lebonyolított táborozások. Ide saját, majd később a karnevál bevételéből vett sátrakkal mentünk ki, mindenki kerékpárral. A tábor ingyenes volt, mindenki azt hozott a közös „kajához", amit tudott. Az üdítőket a Csecsérben hűtöttük. Volt olyan év, hogy 30 gyerekkel mentünk ki táborozni, a végére 70-en lettünk. A szülök este kijöttek a közös tábortüzekhez, együtt játszott, énekelt, főzött szülő, gyermek. Csodálatos volt, és még pénzbe sem került.

Egyik legszebb, de legszomorúbb emlékünk volt a megyei honismereti vetélkedő. Rengeteget készültünk, az egész megye nevezetességeit fújták a gyerekek, Ikervárról csodálatos kiállítást készítettek. Végig az első helyen állt kis társasá¬gunk. Jött az utolsó feladat, a barkochba. Ezen sajnos elbuktunk, de az volt a „tragikus", hogy éppen azt a személyt kellett volna kibarkochbázni, akin mi éppen a személy kitalálására való barkochbát gyakoroltuk. / Horváth Lajos, akkori megyei KISZ titkár/ így másodikak lettünk, de nem tudtunk a sikernek örülni. Mindenki azért sírt, hogy milyen pechesek voltunk, min buktunk el éppen.

1996-ban egy pedagógiai pályázat keretében megírtam az Ikervári Iskola történetét 1996-ig. A dolgozatom megjelent a Pedagógiai írások 1996. számában. Jó lenne, ha valaki folytatná!

Büszke vagyok az iskolatörténeti kiállításra is, melyet feleségemmel együtt nagyon sok munkával rendeztünk. Kár, hogy nem lehetett egy állandó helyet biztosítani ennek a gyűjteménynek.

Szeretném megemlíteni azon diákjaim nevét, akikkel kiemelkedő megyei, illetve országos helyezést értünk el tanulmányi versenyen, ők: Nagy Dezső, Németh Zsolt, Bausz Imre, valamint Tóth László voltak. Amire büszke vagyok: tanítványaim közül sokan választották az egészségügyi pályát, és ehhez talán „egy kicsit" én is hozzájárultam.

Szabó Károlyné:

Én is szeretnék visszanyúlni a kezdetekhez.

Én véletlenül kerültem Ikervárra. Szombathelyen a Tanítóképző Intézetben én voltam az egyetlen Győr-Moson-Sopron megyei hallgató, Vas megyébe kellett gyakorlatra jönnöm, kihelyeztek hát Ikervárra, mert itt az intézetben volt étkezési lehetőségem. Fél évig tartott a tanítási gyakorlat, 1965 szeptemberétől voltam itt. Megismerkedtem későbbi férjemmel, és minden vágyam az volt, hogy visszakerüljek Ikervárra. Szeretettel gondolok vissza Lakner Lajos bácsira, valamint Baba nénire. Ők voltak a mentoraim, rengeteget tanultam tőlük. Akkor kerültem ide, amikor az új iskola környékének szépítése történt. Sokat dolgoztunk az úttörő foglalkozásokon, segítettek az ifi vezetők, a rajvezetők és a szülők.

Nagyon megszerettem a községet, minden vágyam az volt, hogy ide kerüljek tanítani. Ez 1967-ben a házasságkötésünk után sikerült is. 1969-ben beköltöztünk saját házunkba, melyet pedagógus kölcsönnel építettünk. /140 ezer forint kölcsön, de 15 évig nem mehettünk el a községből./ Óriási volt ez a segítség. Mikor az alapot ástuk a házhoz 26 szülő jött el segíteni, pedig senkit sem hívtunk. Éreztük, hogy a falu befogadott bennünk. Azóta sem bántuk meg, hogy idetelepültünk, igazi ikervárinak érezzük magunkat.

Nagyon szerettem tanítani. Úgy érzem, hogy szigorú, de következetes pedagógus voltam. Legjobban a kis elsősöket szerettem tanítani, de nagyon jó volt az is, amikor négy éven keresztül ugyanazt a társaságot taníthattam. Negyedik osztály végére általában egy igazi, jó közösség jött létre. Négy év nagy idő, a gyerekek nagyon hozzám nőttek ezalatt. Nem voltam egy babusgató típusú tanító néni, bizony néha úgy kiabáltam, hogy rezegtek bele a falak. Sőt...!

Mégis úgy érzem, hogy a legtöbb gyerek szeretett, mert keménységemből is kiérezték a törődést, a szeretetet.

Én is nagyon sok szeretetet kaptam tőlük. Nagy öröm számomra a mai napig, amikor egy-egy régi tanítványom becsenget hozzánk, és megmutatja a kisbabáját, vagy esetleg egy nagymama behozza az unokáját. Vagy: kapunk egy telefont arról, hogy egy tanítványunk lediplomázott, és köszöni, hogy ehhez mi is hozzájárultunk. Vagy segítséget kér szakdolgozatának megírásához. A végén hoz egy példányt belőle.

Legkedvesebb tárgyi emlékeim között van például egy Kismackó csokoládé papírja, amit egy kis gyermekem névnapomra hozott. /A papírt hozta, az utcán találta, és ezzel akart nekem örömet szerezni. Sikerült is!/

Öröm, amikor egy kismama idetelefonált karácsonykor, hogy kisfiának most tanítja azokat a dalokat, verseket, amiket tőlem tanult. Igazi, szép karácsonyt szerzett nekem ezzel a telefonnal. És még folytathatnám.. .Tanítványaimmal minden évben egy-egy napos kirándulásra mentünk. Koncentrikusan bővültek ezek a kirándulások, 4. osztály végére nagyjából megismerték a megye és szomszédos megye fő nevezetességeit. Az volt az elvem, hogy először saját hazánkat, környezetünket ismerjük meg. Férjemen kívül esetleg egy SZM tag szülő jött velünk. Egyik legemlékezetesebb élményem egy ilyen szombathelyi kiránduláshoz kötődik. Elsősökkel voltunk Szombathelyen, és minden alkalommal igyekeztünk egy fürdést is beiktatni a programba. A fedett uszodában vége volt a fürdésnek, csomagokkal, felöltözve álltak sorban a parton a gyerekek. Férjem a sor elején, szülő a sor végén, én pedig létszámellenőrzést végeztem. Egyszer csak egy loccsanás, egyik gyereket a másik belelökte a 3 méter mélyvízbe. Sehol egy ember, aki segíthetett volna. Ma is csodálkozom lélekjelenlétemen, mert letérdeltem és a hajánál fogva kihúztam a fuldokló gyereket. /Ma már sajnos belefulladna tőlem ez a gyerek./ Nem részletezem, hogy a „bűnössel" mit csináltam, de elképzelhető. Gyakran jut eszembe ez a kis epizód, amikor a gyerekek kirándulni mennek, és odaszólnak nekik az ismerősök: „De jó nektek, kirándultok!" De a pedagógus felelősségére ilyenkor nem gondolnak.

Rengeteg akadályverseny tarkította pályánkat. Csodálatos helyszínek voltak az Egyházi rét, meg a Gógán. Egy történetem fűződik ezekhez. Gyakorlaton voltam 1965-ben. Szeptember 29-én kirándultunk a Néphadsereg Napján, és közösen főztünk. Fiatal lány voltam, a 8. osztályos fiúk, „szívatni" akartak. Levelibékákat fogtak és azt megsütötték. Engem is megkínáltak békacombbal. Nagyon elcsodálkoztak, mikor azt én megettem. A csapatfaliújságon másnap megjelent: „A kis tanító néni megette a békacombot!"

Az iskolában is, de az úttörőben is sokat dolgoztunk. Ikervár körzeti központ volt, alsó tagozatos munkaközösségi foglalkozásokat tartottunk a környező községek pedagógusaival karöltve. Az úttörőben is körzeti központ voltunk: Kulturális Seregszemle körzeti bemutatóit, kisdobos találkozókat tartottunk évente.

Az én pedagógusi munkám összefonódik a színjátszással. Negyvenkét éve működik a Gyermekszínjátszó szakköröm. Ez régen teljesen iskolai keretben működött. Alsó tagozatos gyerekek voltak a tagjai. Rengeteg emlék, szereplés fűződik ehhez az időhöz. Fiatalok voltunk, tele ambícióval, lelkesedéssel. Az 1970-es évek, ez volt a „HŐSKOR". Ahol elindultunk, szinte mindenhol arany oklevelet szereztünk. Fő profilunk a szerkesztett játék volt, de rengeteg jó versmondó is kikerült szakkörünkből. Fő segítőm, férjem volt. Igen-igen sok helyen szerepeltünk: Szombathely, Vasvár, Sopron, Körmend, Székesfehérvár (5 alkalommal továbbképzésen)... és még folytathatnám, de ő mindenhova velünk jött. Legnagyobb sikerünket Pécsen a Gyermekszínjátszók Országos Fesztiválján értük el.

1976-ban: Legszebb lírai előadásért díjat: „Bóbita- ülj".

1978-ban: Közönség díjat kaptunk: „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál" díj.

Rengeteg emlék fűződik ehhez az időszakhoz. Órákig lehetne róla mesélni. Egyik kedvenc történetünk:

Egész nap Pécsen szereplés volt, este 8 órától kb.: 11-12 óráig a látottak értékelése, továbbképzés. Éjfélkor mentem haza a szállóba, ahol 1-2. osztályos kis szereplőim már aludtak. Fel kellett őket kelteni pisilni. Odamentem sötétben az egyik alsó ágyhoz, és keltegettem Gájer Lacit. Ahogy ráztam, gyanús volt, hogy hova nyúltam. Nem tudtam róla, hogy a sofőrünk, aki szintén Laci volt, helyet cserélt a kis Gájer Lacimmal. A sofőrt keltegettem, hogy „Gyere Laci, menjünk pisilni!" Elképzelhető a hatás, amit elértem.

Nagyon sok agilis szülőm volt pályám során. Pécsre is szinte az összes gyerek szülője elkísért bennünk. A mai napig is emlegetik az ott töltött egy hetet, ahova egy külön busszal utaztunk. Gyerekeink itt a közönség és a zsűri kedvencei voltak.

Folytathatnám még a felsorolást, az emlékeket, a történeteket, de hely hiánya miatt nem lehet. Mindketten elmondhatjuk, hogy sok örömöt adott nekünk a pálya, az meg külön jó volt, hogy ezeket az élményeket együtt, közösen, egymást segítve éltük át.

Tisztelettel: Szabó Károly és Szabó Károlyné