Az Én Újságom-ban

AZ ÉN ÚjSÁGOM - gyermeklap a múlt századból

Az újság 1899. december 15-én indult vasárnaponkénti megjelenéssel és 1944-ben szűnt meg. Benedek Elek és Pósa Lajos voltak az első szerkesztők. Később már csak Pósa Lajos szerkesztette a lapot, de Benedek Elek továbbra is írt saját és álnéven benne.

Olvasni tudó gyerekeknek írták, de egyes írások témája sokkal mélyebb tartalmúak voltak és a felnőttekhez szóltak inkább. Kiemeltem pár kis írást az évfolyamból, melyek napjainkban is aktuális erkölcsi kérdéseket érintenek, mint a becsület, a hazafiság, a tisztelet és a megvásárolhatóság.

Az alábbi címekre kattintva lehet ugorni az adott íráshoz:

Lőrinczy György - Tisztelet a hősnek

Hermann Ottóné - Melyik különb?

Benedek Elek - A dicsekvők

Nádi Hegedüs - Három fekete golyó

Lőrinczy György - Tisztelet a hősnek Megjelent: Az Én Újságom 1901. évfolyam 27. számában. A történet - egy idealizált történet arról, amelyben az ellenség elismeri a hőssiességet. Egy császári ezredes "igazságot" szolgáltat egy szabadságharcos főhadnagynak, megszégyenítve a saját főhadnagyát. A szereplők nevei azért beszédesek. Steinkugel - kőgolyó, vagyis a főhadnagy eszességét kérdőjelezi meg, de az ezredes neve sem lehet véletlen, hisz a német Werter - kedves-t jelent magyarul. Az író - 1860-1941 között élt, mintegy 40 regény, rengeteg cikk szerzője. Kisfaludy és Petőfi társaság tagja.
1	2
TISZTELET A HŐSNEK! A magyar szabadságnapja már leáldozott, a diadalmas csaták riadója elhalt a nagy csöndességben, a mi a bosszúra következett. A szép, ragyogó Magyarország olyan volt, mint a néma ember, a ki még a lélekzetét is visszafojtja, mert attól fél, hogy meglátják, hogy él. Az aradi tizenhármat már elárkolták, a szabadsághősök túl a tengeren, hontalan bujdosók, mint az üldözött vadak kerestek egy-egy békés tanyát, a hol sorstépett fejüket álomra hajthassák. Csönd borúit az országra, ' a halálnak, a rémületnek iszonyú csöndje. Talán akkor dalolta a költő is szomorú nótáját, megijedve a nagy csöndességtől,. a mi olyan volt, mint a temető csöndje. Édes hazám I hova lett a jó kedved, Az a híres, rózsapiros örömed ? Tán elment a zöld erdőre vadrózsának, Vagy ki, a szabad mezőre, kis madárnak?.. Elment, el, Aradra, az Új-épületbe, tengeren túlra. A költő dalára nem volt, a ki feleljen. A nemzet hallgatott. De a győztesek mulattak, persze. A megnépesült börtönök rostélyai alatt, a vendéglők mulató termeiben áldomás pohárt ürítgettek. A nemzeti temető fölött ültek halotti tort. A magyar várak és városok tele voltak idegen katonasággal s az utczákon mindenfelé fegyver és lánczcsörgés hallatszott. A vendéglőkben, korcsmákban, mulatóhelyeken, a hol azelőtt a magyar világ idején a sarkantyús, panyókás magyar daliák vígan járták a toborzót, a palotást, a verbunkost, a csárdást, most német nótákat daloltak a gondtalanúl mulató, győzelemittas osztrák tisztek. Bajaházán, a kis vidéki városkában is egész ezred katonaság volt beszállásolva. Az ezred tisztjei, csupa bécsi és felső-ausztriai német fiú, esténként rendesen a városi nagy vendéglő étkező termében gyülekeztek össze, kocczintani a császár egészségére .. Meg aztán eldicsekedni a levert magyar szabadságharcz emlékeivel. No, nem sok dicsekedni valójuk lehetett, azt hiszem.	A hosszú asztalt végesvégig ülték. Folytonos kard- és tányércsörömpölés hallatszott s néhány gondtalan kaczagás, a mi föl-fölhangzott a pajkos katona, tréfák nyomán. A tiszteken kívül alig volt néhány ember a teremben. Az egyik sarokban három bús magyar iddogált, összedugott fejjel, halkan susogva. Bizonyosan olyasmiről beszéltek, a mit nem lett volna jó hangosan elmondani most ebben a társaságban. A tisztek asztalának hátat fordítva, a szomszéd asztalnál egyedül egy bozontos fejű ember ült. Onnan, a tisztek asztalától nem is látszott az arczából semmi, a ruhája kopott, gyűrődött, a fején kis, sűrű göndör fekete haj, olyan, mintha már Isten tudja, mikor látott volna utóljára fésűt. A mulató katonatisztek rá sem néztek s az idegen nyugodtan, csöndesen vacsorálgatott. A harczi kalandokat beszélték a tisztek tovább, vígan mulatozva. Kivált egy szőke pofaszakállas főhadnagy vitte a szót, épen a göndörhajú idegen háta mögött. Egyszer beszédközben valami közbeszólás miatt mérgesen csapta le a kést, villát a tányérjára s nagyot ütött az asztalra az öklével. Úgy volt, ha mondom! Most is őrzöm azt a kettétörött kardot. Temesvárnál ? - kérdezte csöndesen egy kapitány. Ott, az erdőben. Az a dühös vadmagyar valami huszadmagával támadt a szakaszomra, alig volt mellettem öt ember, ő főhadnagy volt a honvédeknél, én tiszthelyettes. Igaz, hogy már akkor csupa vér volt, de azért vagdalkozott, mint az őrült. Feléje suhintottam, de a következő pillanatban a kardom kettétörött. Fegyvertelen kézzel rohantam rá s úgy csavartam ki a kezéből a kardot... Az idegen a szomszéd asztalnál ekkor fölállott és csöndesen odalépett a katonatisztek asztalához. Sápadt volt, csak a sebek nyoma pirult ki az arczán, mint valami tűzből való barázda. Meghajolt a főhadnagy előtt. Kondorossy István vagyok, - szólt halkan. - Itt lakom a szomszéd János-pusztán. Egy évvel ezelőtt honvéd főhadnagy voltam.

3	4
A tisztek kíváncsian fölállottak. Az osztrák főhadnagy elhalaványodott, zavartan hebegett: Steinkugel főhadnagy... Azután nagy csönd következett. Majd megint Kondorossy kezdett beszélni, halk, reszkető hangon, messziről nyugodtnak látszott, de így, a mint szembenézett a tisztekkel, csupa izgalom volt az egész ember. Az ajka idegesen meg- megrándult Az a honvéd főhadnagy, a kiről a főhadnagy úr az imént beszélt, én vagyok. Huszonkét sebbel vittek be a temesvári csata után a kórházba. De honvédfőhadnagyi becsületszavamra mondom, hogy ez az úr hazudott. Az utolsó szót már kiáltva ejtette ki s a főhadnagyra mutatott. A tisztek fölugráltak az asztal mellől és körül fogták őket. Steinkugel főhadnagy a kardjához kapott. De jóformán még oda sem ért a markolathoz, mikor hátulról valaki a vállára tette a kezét. A főhadnagy hátrafordult. Werther, az öreg ezredes állott mögötte. Steinkugel főhadnagyi ! - kiáltotta az ezredes olyan hangon, mintha künn, a gyakorlótéren az ezredet kommandirozná, - ön rögtön hazamegy és további rendelkezésig szobafogságban marad. Egy-kettő, mars! . És a kezével odamutatott az ajtó felé. Olyan síri csönd lett a teremben, hogy a légy dongása is meghallatszott volna. A tisztek szinte sóbálvánnyá válva, meg se mocczantak, csak álltak az asztal körűi, mintha a lábuk a földbe gyökerezett volna. Steinkugel főhadnagy fejére vágta a tiszti csákóját, összeütötte a bokáját, tisztelgett az ezredes előtt, aztán a fejét lehajtva, ingatag léptekkel indult ki, az ajtó felé. Mikor az ajtó bezárult mögötte, akkor az öreg Werther ezredes odalépett Kondorossy főhadnagyhoz, hangosan beszélt, hogy az egész társaság meghallhatta.	A mit Kondorossy úr mondott, szórúl - szóra igaz. Az is igaz, hogy Steinkugel hazudott. Kondorossy honvédfőhadnagy szemem láttára úgy harczolt Temesvárnál, mint az oroszlán s a kardot csak a kórházban vettük el tőle, mikor már a nagy vérveszteségtől elájult. Mikor magához tért, én voltam a legelső, a ki a kórházban meglátogattam. És azt mondtam neki: főhadnagy úr, azért jöttem hogy meghajoljak az ön hősies bátorsága előtt. Igaz-e, Kondorossy úr? Igenis, igaz, ezredes úr. Az ezredes az asztalhoz lépett s fölvett onnan két teli poharat. Az egyiket odanyújtotta Kondorossynak, a másikat magasra emelte és mint a harczi jelszót, odakiáltotta a tiszteknek : Uraim! kocczintsanak velem a hős egészségére ! Az ezredes katonás parancsolatjára a poharak összecsöndűltek. Egy öreg kapitány akkor tétova hangon közbeszólott: Hát Steinkugel főhadnagy ?... Egy hét múlva már nem lesz főhadnagy, - felelte határozottan az ezredes. Még el sem telt a hét, mikor már beváltotta a szavát. Steinkugel főhadnagy három nap múlva polgári ruhában, a bajaházai vasútállomáson jegyet váltott Bécsig. Az állomásra senki sem kísérte ki. Egyedül ült be a másodosztályú kocsiba, a hol Bécsig elég ideje volt gondolkozni rajta, hogy hazugság révén még senki sem lett hőssé ! Lőrinczy György

Hermann Ottóné - Melyik különb? Megjelent: Az Én Újságom 1901. évfolyam 27. számában. A történet - egy kis példamese a kutyákról, hogy még a hűségesek is megvehetők. Az írásból erősen kihallható, hogy nem a kutyák hűségéről van annyira szó, mint az emberek koncért való megvásárolhatóságáról. Az író 1856-1916 között élt, ifjúsági és nőmozgalmi író volt.
1	2
MELYIK KÜLÖNB? No, itt vannak. Egyszerre három kis lány, meg három kutyus. Azt is megmondom egyben, hogy melyik kutyus melyik lányéi. Hát - a Margitkáé - azé a legnagyobbik, mosolygós képűé - a legkisebb kutya: Fokszika. Az ott ni, az asztalon, azzal a kormos pofácskával. Jankiczáé - a ki ott csücsül a Margitka ölében - az a nagy kutya balról, az a „legyes lábú" vizem: a Móri. Iluskáé meg ez ni, jobbrúl, ez a kéményseprő-szinű ujfundlandi. Nem hiába olyan fekete; a neve is Czigány. Ez eddig rendén volna; a baj csak az, hogy mind a három kis lány a maga kutyáját tartja a legkülömbnek. Most is Margitka azzal kezdi a dicsekedést, hogy aszongya: *Az én Fokszim legkisebb,* *Legkedvesebb, legfrissebb;* *Bukfenczet vet, szépen szolgál* *Mert fineki minden jól áll* *S átugrál a pálczikán,* *Ugy-e, drága Fokszikám?* *Asszonykáját úgy szereti!* *Akármit is ígérsz neki:* *El nem hagyná, de nem ám !* *Ugy-e, drága Fokszikám ?*

3	4
Jankicza se hagyja ám a maga igazát: *Hát az enyém: Mórika ?* *Szelíd, mint a barika.* *Tarka folt van a hátán,* *Ezüst csörgő a nyakán.* *Futni úgy fut, mint a szellő,* *De ha hívom, nyomban eljő,* Lábhoz fekszik, meglapúl, *Meglásd, Ilus mint a nyúl!* *S akármivel csalogatod,* *Itt nem hagyna — megláthatod !* Ilus alig várja már, hogy szóhoz jusson: *Elbújhat a Fokszika* *Kormos pofácskája !* *A Móri is mindég csak* *A bolondját járja...* *Czigány kutyám a kutya!*	*Nincs párja a faluba'.* *Göndör szőre fekete, Bársony-puha, fényes,* *Erős, okos, szótfogad, Akármilyen éhes...* *Tiz Fokszinál többet ér* *Nem is adom százért...* *Ő se hagyna engem itt,* *Nem... ezért a házért!* Már épen azon voltak a kis lányok, hogy összekülömböznek: Jankicza szegényke majd hogy el nem pityeredett. Margitka meg Ilus mérgesen néztek farkas-szemet. Majd megkérdezem énapát, hogy melyikünké a legkülömb, meg a leghűségesebb, mondja Margit. Én is megmondom anyuskának, — siránkozott Jankicza. Én meg nagyapónak! — vágta oda Ilus daczosan. Margitka megint szólt volna valami még nagyobbat, de nem volt rá érkezése.

5	6
	Nyílt az utczaajtó. Előbb egy nagy- nagy szatyor, aztán egy fehér kötős ember ment be rajta. A mészáros volt. Vitte az ebédhez való húst. Ucczu... hau, hau !... ham, ham, ham!... nyiff, nyaíf, nyaff !.a három kutya — hányd el — vesd el magad! rohanva rohan elébe... Kárba vesz minden kérés, kiabálás: Ide, Fokszi! Fokszikám... hallod ? Móri, feküdj! Kutyusom, nem hallod ?... Vissza, Czigány !... kis rajkóm, mit mondtam ?! Azok ugyan se látnak, se hallanak, csak ugrándozzék körül-körül farkcsóválva, kezet nyaldosva a mészárost a nagy szatyorral — azért az egy-két falatka májért, melyet a legény nevetve adogat nekik. Erre aztán, végre is — mit volt mit tenni — a három kis lány is hangos vígságra fakadt. Tehették. "'Egyiknek se volt mit röstelni a másik előtt. Láthatta minden ember, ha akarta, hogy a három dédelgetett kutyus bizony — egy húron pendül s ha jó falatról van szó: Hűség ide, hűség oda, Egyik eb, a másik — kutya. Eddig van!... Hermann Ottóné

Benedek Elek - A dicsekvők Megjelent: Az Én Újságom 1901. évfolyam 38. számában. A történet - Tanmese a szegény ember három dicsekvő fiáról. Sajnos nem ismerem a kérdés akkori időszerűségét jelentő eseményt, de biztos vagyok benne, hogy Benedek Elek így áttételesen mondta el a véleményét valamiről. Ekkor már a napilapok szerkesztésében nem vett részt, így ez a lap biztosított véleményény nyilvánításának teret. Az író - A politikusi pályától a korrupciótól megcsömörlött és az új nemzedék hazafiasságra, magyar nyelv szépségeinek terjesztésére tette fel munkásságát.
1	2
A DICSEKVŐK Volt egyszer egy embers annak három fia. Ez az ember két idősebb fiát mesterségre adta, az egyikből borbély, a másikból kovács lett Kisebbik fiának nem kellett semmiféle mesterség, az fölcsapott katonának. Esztendő múlt esztendő után, a fiúk nem jártak haza, egyszer azonban levelet kapnak mind a hárman, hogy jöjjenek, ha még életben akarják látni az apjukat Haza jönnek a fiúk s hát csakugyan az apjuk halálán van. No, édes fiaim, - mondotta az öreg ember - csakhogy még egyszer láthatlak. Mondjátok el nekem, melyik mire ment, jól tanultátok-e a mesterségeteket, hogy legalább nyugodtan szállhassak az én koporsómba. Azt mondja a legidősebb: Ne búsuljon, édes apám, mert én jól kitanultam a mesterségemet Én úgy tudok beretválni, hogy a nyulat futtában megberetválom. Na, ez igazán szép, - örvendezett az öreg ember - te fiam a jég hátán is megélsz. Ne féljen, édes apám, - mondotta a másik legény, a kovács - mert én úgy kitanultam a mesterségemet, hogy a lóra futtában felmerem a patkót, meg le is veszem róla. Oh de jó, Istenem, oh de jól mondotta az öreg ember. - Hát te fiam, - szólta legfiatalabbhoz - milyen katona vagy, jól tudsz-e a karddal bánni?	Én-e, édes apám? -kérdezte a legény - tudok biz én. Egyszer kimentem sétálni a legfényesebb ruhámban s hát a mint mennék az utczán, szakadni kezd az eső. Hej, Uram Teremtőm, mit csináljak, gondoltam magamban, most ez a czudar eső pocsékká veri az én szép atillámat. De nem sokáig gondolkoztam, hirtelen kirántottam a kardomat s olyan gyorsan hadonáztam magam körűl, hogy egy csepp nem sok, annyi sem esett rám. Hej bezzeg bámultak is a többi katonák, a mikor visszamentem a kaszárnyába, hogy nem vert meg az eső. Odajött a generális, megkérdezte, hogy mit csináltam. Mondtam én, nem csináltam egyebet, csak kirántottam a kardomat s azzal visszavertem az esőt. Derék vitéz vagy, fiam, - mondotta a generális s egy zacskó aranyat adott ajándékba. - Oh Istenem, Istenem - mondotta az öreg ember - most már igazán nyugodtan halok meg, megéltek mind a hárman a magatok emberségéből, nincs szükségtek arra a pénzecskére, a mit összekuporgattam. Épen abban a szempillantásban jött a pap, hogy feladja az utolsó-kenetet s a haldokló ember, a mi pénze volt, mind odaadta a papnak, hogy ossza ki a szegények közt. De bezzeg lelógott az orra mind a három fiúnak, elment a kedvük a dicsekedőstől egész életükre. Az apjukat eltemették, aztán nyakukba vették a világot, mentek hárman három felé. Holnap legyenek a ti vendégetek. Benedek Elek

Nádi Hegedüs - Három fekete golyó Megjelent: Az Én Újságom 1901. évfolyam 43. számában. A történet - szabadságharc idején a Nándorhuszárok is hazaindultak harcolni a hazáért, de elfogták őket és jött a tizedelés, de mivel drága volt a katona, így kisebb elrettentéssel is beérték. Ez sem gyerek újságba való téma. Az író -Az írói álnév alatt Sebők Zsigmond (1861-1916)rejtőzik, aki az újság munkatársa volt. Neki köszönhetjük a Mackó úr kalandjait, a Dörmögő Dömötör írásokat.
1	2
HÁROM FEKETE GOLYÓ Október hava a vértanukra való emlékezés hónapja, mert 1849. október 6-án végezte ki a kegyetlen ellenség a tizenhárom honvédtábornokot és Batthyány Lajos grófot, az első magyar alkotmányos miniszterelnököt. Minden magyar kegyelettel gondol rájuk. A hazáért éltek és a hazáért haltak meg. Voltak azonban már korábban is vértanúi a magyar szabadságnak, a kikről szintén illik megemlékeznünk. Az oroszok már Magyarország felé tartottak. A kozákok lovainak patkója határainkon dübörgött. A mig itthon minden, magyar fegyvert fogott és az ellenség ellen indúlt, Felső-Ausztriában négy század nádorhuszár szomorúan nézett Magyarország felé szálló felhőkre. Mentek volna ők is a felhőkkel, száguldva siettek volna a tíz ellenségtől megtámadott magyar haza védelmére, de nem lehetett, mert az ellenség hatalmában voltak. Mikor a szabadságharcz kitört, a derék magyar fiúkból álló nádor-huszárezred Csehországban állomásozott. Százötvennégy lelkes nádorhuszár már akkor haza indult és ezer veszedelmen átvágva magát, csatlakozott a honvédsereghez.	Annál jobban vigyáztak az ezredből visszamaradt négy századra. De hasztalan vigyáztak... Mikor megjött az orosz sereg betörésének hire, nem lehetett többé tartóztatni a huszárokat. Ha száz halál várakozott volna mindegyikre, akkor se maradtak volna.Titkonösszebeszélt mind a négy század, hogy éj idején megindúl haza. Nem maradt el egy sem. A huszárparipa víg nyerítéssel vitte a huszárt Magyarország felé. Már Bruckba értek, már látták a haza szent földjét, mikor túlnyomó számú osztrák katonaság körűl fogta őket. Véres harcz keletkezett. A huszár elszántan és vitézül küzdött a tízszeres ellenséggel. Egy század keresztül is vágta magát és boldogan nyargalt Magyarország felé, a többi három századot azonban elnyomta a túlerő. A nádorhuszárok hősi védelem után részint elestek, részint fogságba jutottak. A foglyokat haditörvényszék elé állították és tizedelésre ítélték őket. A tizedelés az, hogy a foglyokat sorba állítják és minden tizediket agyonlövik. A tizedelést vezető tiszt számlálja a sorban állókat:

3	4
Egy, kettő, három... A tizediknél megáll és a tizedik huszár kilép a sorból. Aztán tovább számlál a tiszt. Tíz huszár lépett így ki a sorból. Ezt a tizet fogják agyonlőni... A tíz vitéz arczán egy vonás nem mozdúl. Bátran néz mind a halál szemébe. Azonban a tábornok megváltoztatta az ítéletet annyiban, hogy csak három huszár haljon meg. Hozatott tíz golyót, ezek közt hét fehér és három fekete volt. Kihirdetik: Aki a fekete golyót húzza, meghal! Zörög a kendővel lefedett golyó. A huszárok egyenkint odajárulnak és sorsot húznak. Az egyiknek fehér golyó jut, a másiknak fekete. Hétnek fehér, háromnak fekete. De a kinek fehér jut, az jobban búsul, mint a kinek a fekete. Megölelik, megcsókolják azt a három huszárt, a kinek a fekete golyó jutott. A torzonborz bajuszra egy-egy könny is hull. Testvér, mért nem húztam én helyetted a fekete golyót! — sóhajt a megszabadult huszár, mikor búcsúzik bajtársától.	Ne sajnálj engem, testvér, — mondja a halálra induló — örömmel halok meg a hazáért ! A három huszárt levezették az udvarba s bekötötték a szemét. Szembe állt velük egy szakasz gyalogos német katona, puskáját lövésre készen tartva;Atiszt vezényel. Erre három ajkról felhangzik ez a kiáltás: Éljen Magyarország! Most eldördülnek a fegyverek és a három huszár arczczal borul a földre. A fogoly huszárok hallják a kiáltást,' hallják a fegyverropogást. Egy perczig némán néznek egymásra, aztán kezüket esküre emelik és mennydörögve száll az ég felé szavuk: Éljen a szabadság! így halt meg a hazáért a három nádor-huszár s így nézett farkasszemet a halállal a nádor-huszárság. Dicsőség emléküknek! Nádi Hegedűs (Sebők Zsigmond )

v20161216