MEDVEGY ANTAL  -   Az óriások nem halnak meg

Lázár, a suszter, váltig állította, hogy a nagyharcsák örökké élnek. Magam is csöndes hallgatója voltam ezeknek a felszínes fecsegéseknek, amelyekben részt vettek az utca horgászai, nyugdíjasai s azok a kívülállók, akik a kátrányszagú kis cipészműhelyt valami okból felkeresték.

A suszternak egyetlen érve csupán az volt, hogy soha, de soha nem lehet találni a folyó homokjában ezeknek az óriásoknak a csontjaiból egyetlen darabot sem. Hogyan lehetséges, hogy ezek az öklömnyi csigolyák, késpengényi bordák, két tenyérnyi állkapcsok nem maradnak meg a finom iszapban, a szemcsés homokban, és sohasem sodor ki belőlük semmit a kanyarok leletmentő hullám verése?

A vitába nem szóltam bele, de elgondolkodtam. Valóban, én sem találtam egyetlen reliktumot sem, pedig jó néhány évtizede járom a vizeket, s gyerekeim sem ástak ki a homokból sem milyen gyanús maradékot, pedig végig játszották a parti fövenyeket jó másfél évtizeden keresztül.

Sok harcsát láttam közülük nem egy közelítette a fél mázsát is, de valamennyit élve. A legnagyobb negyvenöt kiló volt, azt fejszével verték agyon a hatvanötös nagy árvíz után egy visszamaradt tocsogóban.

Az ennél nagyobbaknak csak a híre van meg, feltűnnek egy-egy vízszakaszon, néhány évig tizedelik a vízre eresztett kacsákat, aztán eltűnnek.

A közelben, a város alatt, ilyen óriásharcsa vette be magát a gyár alá. Senki sem tudta kifogni. Minden zsinórt összetépett, minden horgot kiegyenesített. Az öreg pipás mérnök irgalmatlan keménységgel vetette rá magát, háromszor volt a botján, míg végül egy csónakból valóban megakasztotta. Ekkor egy szinte valószínűtlen történet következett, két óra hosszat vonszolva a hal a horgászt a vízközepén, egészen a nicki gátig, ahol is a zuhogóban felborult a csónak, ki a horgász, s búcsú nélkül eltűnt a hal.

A horgászat és a tragédia a köztudatban távoli fogalmak, ezért bele sem vágok annak a postásnak a drámai éjszakájába, akit holtan találtak meg a partoldal gyökerei között, csuklójára erősen rá hurkolva a három szorosra font damyl, eltéphetetlenül és halálosan. A zsinór vége üres volt, az erős horog kissé kihajlítva lógott a drótelőke végén. Ki volt a tettes? Hová lett a másik?

A tettesek soha nem lettek meg, eltűntek a gyár alól, el a turbina gödréből, a patakok torkolatából, csak a hírük maradt. Kissé lidérces, borzongató, titokzatos hírük, mely a maga rejtélyes veszedelmével kisemberek nagy bátorságát ébreszti fel, megszállottak kis csapatát készteti hosszú évek végtelen éjszakáin át virrasztására, babonás várakozásokra a fekete mélységek fölött.

Megfogalmazatlan bosszúvágy, vagy a hírnév keresése szüli-e ezeket a fanatikusokat, ezeket a magabiztos harcosokat, nem tudom. Ök biztosra mennek, nem fantomokat kergetnek, úgy hiszik, Ezeket a tetteseket, ezeket az óriásokat keresik, mert szerintük ezek sosem halnak meg. Tetemüket sohasem látta senki.

Lázár is a megszállottak jegyét viselte legbelül. A ma már ritka foltozó suszterok céhébe tartozott, így munkája lett volna rengeteg, de ő csak annyit dolgozott, a mennyi kenyérre kellett. Soha nem láttam őt lámpázni, a kis műhely még reggel nyolckor is zárva volt, s az emberek bosszankodva vitték magukkal a munkahelyre a leadni szánt lyukas cipőket. A cipész horgászni ment.

Ö azonban nem egyszerűen horgászott, hanem harci ösvényen járt. Az óriásharcsákat vadászta lankadatlan és eredménytelen szenvedéllyel. Mert az a néhány tíz-húsz kilós állat, amelyik a szakadatlan várakozásban horgára akadt, egyik sem volt az igazi. Megfogásukat apró részletességgel mesélte el a talpalásra várakozóknak, de mindig kacskaringós káromkodással fejezte be, a kielégületlenség látható ráncaival a homlokán.

Óriásharcsáról sohasem beszélt. Pedig találkozott eggyel. A találkozásnak én voltam a tanúja, de mivel ő nem beszélt róla, én sem hoztam szóba. Az az óra úgy maradt a kettőnké, mint a véletlenül látott erőszak, mint nem létező angyalok és ördögök jelenése, eltűnő stigma a folyón, pillanat az ideák világából, amely csak addig valóság, amíg meg nem szólalunk.

Május kilencedike volt, és reggel kilenc óra. A fák árnyék a még leért a folyóig, s csurgott a fű a nedvességtől. A Keresztárokról jöttem, mely a víztömeg négyötödét hozza a turbinától, s a város alatt egyesül ismét megapadt anyjával, hogy immár ötszörös mennyiségben és erővel siessenek tovább.

Az összefolyásnál a háború alatt jó néhány bomba hullt a mederbe, s valami folytán meg maradtak a kráterek. Sok méteres mélységben kavargott itt a víz, az egyik oldalon meredek szakadékot mart a partba, a másikon a súlyos, de csöndesedő visszafolyás tiszta, mély öblöt teremtett.

Itt ült a suszter. Fenékólommal nehezített zsinórja feszesen húzódott a víz fölött. Az ötvenméteres meder túlsó felén valahol beleveszett a vízbe, pontosan nem is lehetett látni, hogy hol. Megálltam. Táskámban szép kétkilós domojkót őriztem, azt szerettem volna megmutatni valakinek, mert - s csak most utólag tartom furcsának - ezen a ragyogó reggelen egy árva lélekkel sem találkoztam. Mintha magam is csak véletlen jelenség lettem volna a vízparton, akihez nem jutott el a következő jelenet láthatatlan rendezőjének kitiltó utasítása.

Mintha most csupán a suszteré lett volna ez az óra, hosszú életének nagy ajándéka, amikor a varázslatot tüstént megszünteti valamely idegen megjelenése.

Így kellett lennie, és a suszter is tudhatta ezt, mert rá sem tekintett a domojkóra, s nem volt egy szava sem. Maga elé révedt, várva a pillanatot, amelynek jönnie kellett.

Akkor indult meg a zsinór. Én csak álltam, és néztem, ö is. A legapróbb részletekre is emlékszem, s meg mernék esküdni rá, hogy abban a pillanatban minden megállt. A bogarak nem döngicséltek, a füzek egérfül nagyságú levelei nem rezzentek. A közúti hídon, mely nem volt messze tőlük, nem ment keresztül senki. Mintha valahol a csatlakozó utakon már jókor távol tilosat jelzett volna egy rendkívüli lámpa, hogy ne legyen tanúja e tiltott órának.

Néztem Lázárt, a susztert, de nem ismertem rá. Helyette az utolsó felvonás nagy szereplője állt a parton elszántan és elgyengülten, az elháríthatatlan erőpróba esélytelen bajnoka, aki mindjárt a deszkákra lép, hogy erőszakkal kicsikart szerepét megpróbálja eljátszani. Mindezt neki tudnia kellett, mert be sem vágott, csak figyelte, ahogy pereg az orsóról a zsinór. Mintha késleltetni szerette volna a már régen várt és most testet öltött pillanatot.

Aztán lassan kézbe vette a botot, a hasas zsinórból két hurkot rácsavart a csuklójára, lábát megvetette a parton, s várt. A zsinór megfeszült, mindig több jött belőle a víz felszínére, majd megállt. Ö pedig húzni kezdte kifelé a legyőzhetetlenül ellenállót, amely nem harcolt, nem viaskodott, nem indulatoskodott, hiszen erre mázsás testének semmi szüksége sem volt. Csak a súlyával próbálta meg az ellenfelet, de az is elég volt. A találkozást magát, amely az ember számára várakozása jutalmául, a halnak pedig halhatatlansága próbájaként eleve el volt rendelve, egyikük sem akarta elkerülni.

Az ötven métert talán fél óra alatt tette meg a hal, illetve az ember. Fél órát vonszolta a fenéken az óriást, mert tudta, hogy most valóban az óriással találkozott, ha nem is pillantotta még meg. Ez alatt a fél óra alatt a lábai elerőtlenedtek, a keze elzsibbadt, derekát alig érezte, az agyában pedig a kilátástalan birkózás érzete lassan beárnyékolta az eredendő bajnokok velük született ravaszságát.

A parttól két méterre, a már ártatlan és átlátszó vízben jelent meg először a nagy hal árnyéka. Döbbenetes volt, mert nem volt e világból való, nem volt a mi gyengéd vizeink tartozéka - óriás volt. Erről nem lehetett elképzelni, hogy valaha játékos fiatal harcsák nemzették barlangos partok rojtos gyökerei között, ez nem lehetett ikrából született, ez soha nem menekült éhes ragadozók szája elől, mert ő maga volt a ragadozó, a mindenevő, az erősebb-gyengébb törvény örökkévaló első fele.

Alig kellett már húzni, mintha maga is meg akarná nézni azt az embert, aki kátrányszagú műhelyéből boszorkányos suszterszéken, tudatalatti szálakon, az érzelmek és az ösztönök bonyolult összhatásával ki tudta kényszeríteni ezt a találkozást.

Egészen a partig jött. Fejét alig fedte néhány centis vízréteg. Pontosan lehetett látni, hogy az erős horog egy körömnyi bőrben kapaszkodik a ráspolyos fogak előtt.

A hal várakozott. A suszter állt, s mintha a gondolatai is megálltak volna. Mit is tegyen? Eddig minden egyszerű volt, csak húzni kellett a halat. Húzni, és semmi mást. De most?

Láttam, hogy nincs nála vágóhorog, de az az érzésem, hogy nem is akart hozni. Mintha ennek az elrendelt párbajnak külön kódexe lett volna, amelyet ők ketten már jó előre ismertek.

A horgász ekkor bizonytalan mozdulattal összefogta a zsinórt és a botot, térdre ereszkedett, szabadon marad t kezével lenyúlt a víz alá, hogy megkeresse az óriás kopoltyúját, mert ezen a hatalmas testen ez volt az egyetlen megragadható pont.

A keze nem a fáradtságtól, hanem a perc fontosságától remegett. Hitetlenkedő ujjai reszketve keresgéltek a vastag nyakon.

Magam is kételkedve szemléltem a próbálkozást, s természetesnek vettem, amikor a nagy harcsa a szokatlan érintésre félfordulattal lemerült a víz alá. Lemerült, de nem ment el.

Amikor a horgász újra megfeszítette a zsinórt, ellenállás nélkül megint a felszínre jött. A valószínűtlen játék, a kapirgálás a nyakon, a félfordulat a mélybe pontosan megismétlődött.

Mintha tényleg játszottak volna, háromszor, sőt négyszer is újra kezdték a jelenetet.

Nem tudom, mi volt a taktika ebben a játékban, azt sem tudom, hogy percekig vagy fél óráig tartott-e. Egyszerre vége lett. Már csak azt láttam, hogy a horgász kezében egyenesen áll a bot, s lazán lóg a zsineg. Szinte visszhangzott az az apró csattanás, amellyel a körömnyi bőrdarab, a többszöri csavarodás miatt elvesztve rugalmasságát, elpattant.

De a nagy hal ott maradt. Fenn a vízen, egészen magasan, púpja kiállt a vízből, s ahogy libegett, kerek vízgyűrűk váltak le széles hátáról. Kifejezéstelen tekintetébe, amely eddig határozottan közömbös volt, mintha a várakozás értelme költözött volna. Mintha tudata volna, hogy ilyen hétköznapian nem válhatnak el, az egy lapra játszó ember, aki soha semmiféle más halról nem vett tudomást, és ő, aki látó közelbe eddig még egy gyermeket sem engedett.

A horgász pedig megtette, amit tehetett. Rádobta magát az óriásra, két karjával átfogta, rátapadt, mint a pióca, mint a polip, mint a tigris, akit magával ragad nála erősebb prédája. Ekkor valami még határozottabban megállította az időt, megállított minden fajta mozgást. Az eddiginél is nagyobb lett a csend. Emlékezetemben csak egy állókép maradt, a sima víz. a furcsa hal, a mozdulatlan ember, a dermedt faágak, a távoli híd kontúrja - s állt a nap is.

Azután egészen aprót lebbentek a levelek, szagos szellő fodrozott át a vízen, s a nagy hal, amelynek hátán ott feküdt - mint egy kereszten - kisebb testvére, az ember, elmozdult a víz felé. Centinként süllyedt, s két méter után a horgász feje már csak derékszögben állt ki a vízből.

Ekkor tekintett rám először a végtelennek tetsző birkózás alatt. így, a hal hátáról, nyakatekert mozdulattal. De ez az arc már nem a harcos arca volt. nem a nagyvárakozású, nagyreményű emberé, hanem az ismerős Lázáré, a szegény suszteré, aki elvesztette élete egyetlen nagy csatáját, amivel a sors megajándékozta. Elvesztette úgy, hogy sem előtte, sem alatta egyetlen pillanatra sem volt esélye a győzelem re.

A nagy hal a mélybe merült, a horgász fent maradt a vízen, most már egyedül, mulatságosan, ügyetlenkedve.

A hídon szinte a semmiből ott termett néhány bámészkodó nem tudta elképzelni, hogy mit keres ruhástul ott a vízben az a csapkodó fürdőző. Én sem vártam meg, amíg kikapaszkodik a partra.

Azóta is gyakran látom őt, ahogyan az esti órákban elindul a víz felé. Az arca mindig kedvetlen, s a szeme is üres. De azért megy. A kis műhelybe most is sokan járnak, magam is. Szó esik a halakról, kalandos fogásokról, csak a nagy harcsáról, a halhatatlan óriásról nem. Azt hiszi, hogy így megőrizheti magának.

Rosszul hiszi. A szegény Lázár eljátszotta a szerencséjét, a hal az enyém. Gondolatban és álmomban mindig vele vagyok, sőt újabban már akkor is, ha elbóbiskolok a parkban a platánok alatt. A szememet sem kell lehunynom már, mégis látom, ahogyan széles háta hatalmasan kiáll a vízből, szinte hívogat, s én meglovagolom. Meglovagolom, és el sem engedem , akkor sem, amikor a mélybe veszi az útját. Vele megyek, mert tudom, hogy a halhatatlan óriásokat csak az örökkévaló mélységekben lehet meghódítani.