MEDVEGY ANTAL  -   MIÉRT NINCS FALUSI KÖZÉLET?

A falut meghagytuk régi életformájában, kötetlenül kötött munkaidejében, mely a közélettel nem egyeztethető össze. Amíg ezen változás nincs, közélet sincs. A téeszek, az állami gazdaságok munkaideje csak papíros a falusi ember számára. Maga is látja, hogy vihar előtt nem lehet a szénát kint hagyni, ha lejárt is a nyolc vagy tíz óra.

A háztáji és a ház tája

Mikor a tél vagy a szél beszorítja az embereket a négy fal közé, olyankor talán jól is menne a közélet, lehetne tanácsülést tartani, falufejlesztésről beszélni. Ám a tanácsi munkaterv az előző évben készült s nem az időjárás, hanem az ügyrend és a szakszervek kívánalmai szerint.

A falusiak mozgását elsősorban mégsem ez, hanem a háztáji akadályozza. Nemcsak a parasztokét. A pedagógus illetményföldet kap, a kereskedő benősül, a vasutasnak a felesége hozott valamit, a bejáró gyári munkás örökölt a szüleitől.

Jó ez a háztáji, s jóllakik belőle a közeli város is. De tavaszi metszéskor vagy krumpliszedéskor vakulásig benne dolgoznak; s délután kapálás, az állatok etetése, bezárása, az ólak takarítása; aztán a barkácsolás, melyre minden falun élő ember rákényszerül iparosok híján.

Reggel korán kell kelni. Az természetes, hogy a paraszt már megfordult egyszer a sajátjából, mielőtt munkaelosztáson a téeszben megjelent, de a vasutas is hozott egy zsák lóherét a nyulaknak a szolgálata előtt. Még a tanácselnök sem hazulról megy a hivatalába. Semmi jel sem mutatja, hogy a háztáji visszaszorulna. Sőt! A tanító, aki lámpást akart gyújtani a falun, s az első hónapokban még rendszeres olvasója volt a folyóiratoknak, kulturális és politikai rendezvényeken törte a fejét, mihamar kénytelen hidast építeni, s beállítani két disznót, mert a faluban egyszer nyit ki hetente a húsbolt - ha van. Felesége, aki titkon a nők közéletét akarja megteremteni a faluban, megvásárolja az első tucat naposcsibét.

Itt kezdődik elszürkülésük története.

Az elszürkülés esetenként sötétséggé változik. A disznó ugyanis torral jár, a szőlő szürettel, a kapálás, néhány korty pálinkával, melyet ősi módszerekkel főznek.

Nem a falu hibás, hanem az életforma.

A legtöbb városi ember úgy öltözködik, hogy hazulról, vagy a munkahelyéről egyenesen mehet moziba, tanácsülésre, vagy feleségével a bútorkiállításra. Legfeljebb kezet mos és kabátot cserél.

Nem úgy a falusi, aki maga söpör a ház előtt, maga takarítja el a havat, szórja fel a síkos járdát; de övé az úttest is, egészen a közepéig. Tavasszal, ősszel és amikor még szükséges, kitisztítja az átereszeket, különben elönti a belvíz. A szenet nem lehet kívülről beszórni a pincébe, maga hordja be, s a fát is maga vágja fel. TÜZÉP nem lévén, többnyire az erdőről vesz, s maga megy ki rakodni.

A padláson, ahol a száradó ruhák lógnak, sok a pókháló, a kémény, ahol az oldalast tartja, kormos; a szín és istálló, ahová eltojnak a tyúkok, szalmás; a zsákok porosak, az udvar sáros. A gondosan fényesített cipő gyászosan piszkos lesz, ha az ember hátramegy a kertbe, keresvén azt, amit falun a ház mögé rejtenek el.

Ha a falusinak nem lesz majd szüksége mindig a két kezére, hogy valamit arrább  tegyen, ha nem kell a küszöbről mindjárt a sárba lépni, ha megszűnik a fizikai igénybevétel, mely szükségszerűen hozzászoktat a viseltes ruhához, később a borotválatlansághoz, sőt, a mosdatlansághoz is, akkor szűnik majd meg a tartózkodás a közéleti megjelenéstől.

A falu mindig is politizált. Magam is tanúja voltam késremenő tanácsválasztásnak. Utána azonban tapasztalnom kellett, hogy a tanácsüléseken sokan hiányoznak az előbbi lelkesek közül, s a tanácstagi beszámolók iránt nem volt érdeklődés.

Hol döntenek?

Jó néhány ember elmondta, hogy visszavonulásának vagy hallgatásának oka magatehetetlensége. A látszólag egyszerű dolgokat sem tudta választóinak elintézni. Egy kútfúrás engedélyezése, egy pajta lebontása vagy felhúzása, féregirtószer vásárlása vagy felhasználása olyan hatóságokhoz és rendeletekhez kötött, melyeik túlnőnek az egyszerű társadalmi munkás ható és látókörén.

De nem jut többre közvetítő és tájékoztató szerepében sem. Hiába ismerteti a község rendezési tervét a közéleti férfi tájékozottságával, rövidesen be kell vallania, hogy tévedett. Főépítész és műemlékvédelem, szakigazgatás és minisztérium, kiásott rendelet, felderítetlen potentát beleszólása módosít és változtat, s ő szégyenben marad a hallgató falu előtt.

Ha pedig az érdemi tárgyalásokba szeretne beleszólni... A kölcsönök felvevésének változó módjait nem ismerheti; a bekerülési költség, a lépcsőzetesség, a vállalatok kooperációja, hatáskörök és felelősség kusza összevisszaságában elvész az ember.

A falu megszokott bizonyos egyszerű dolgokat, s abban szeretne dönteni. Ki legyen a hivatalsegéd, ki kapjon lakást, kit választanak tanítónak, orvosnak, mit áruljon a bolt, legyen-e kocsma, szálloda, s bővüljön-e a kihelyezett üzem?

Ezek azonban mindig valamilyen bizottság, felsőbb hatóság, megyei vagy országos vállalatok hatáskörébe tartoznak, melyek ha akarnak, fogadnak, ha akarnak, tárgyalnak, ha szépen kérik őket, talán építenek - ha ők is „érdekeltek”. Némely esetben volna a tanácsnak beszámoltatási joga, de minek? Eső után köpönyeg.

Szíves szórakozás nélkül nincs egészséges közélet. De a közélet szórakoztató formája nem kapott gazdát és keretet falun. A régi gazdák és a régi keretek eltűntek, s az újak, amelyeket központilag szervezünk ünnepélyek, hangos mulatságok  formájában, idegenek. Meggondolatlan megszólítás, falusi fülnek tűrhetetlen zene, oktalan hangoskodás, kihívó öltözet válóok. A lány, akitől a vendégek egyike megkérdezi, hogy használ-e antibébi tablettát, többet nem megy el. Az öregeket visszatartja az előzékenység hiánya. Nem így szokták meg.

A szórakozás rendje

Gyakran kárbavész az ünnepségekbe fektetett energia is, mert távolmaradnak a középkorúak, akik adnak magukra, s egyszerűen nem értik, hogy miért kell nekik megállni a bejáratnál, amikor az első sorokban nem éppen munkaérdemrendesek vihognak. Mert ültetés nincs, rend nincs. Gazdát, rendezőt kellene adni a falu kulturális közéletének.

Az utóbbi időszakban őszinteség ürügyén egészen középkorinak festik a falut. Nem mentes ettől az irodalom, de hírközlő eszközeink sem. Gyakran hallok falusi nádfedélről, villanytalanságról, látok bamba arcokat, sarat, port, sőt, boszorkányokat is.

Részigazságok ezek.

Nem hiszem, hogy a babonák mögött nagyobb sötétség van, mint a nagyvárosi spiritiszta szeánszokban. Nem hiszem, hogy a falusi ólomöntés nagyobb ostobaság, mint a világváros szintű kristálygömb jóslás.

Azt azonban elismerem, hogy a falu -  értelmiségével együtt - leszakadt. De nem tehet róla. A politikai, kulturális, tudományos és művészeti közélet idegeníti el magát a falutól, az egész vidéktől. Miért? Mert nem lehet megérteni.

Olvassák a sajtót addig, míg békéről, háborúról, termelésről ír, de abbahagyják, ha prosperitást, eszkalációt, struktúrát mondanak. A falu megérti, hogy: iskola, színdarab, könyv; de az audióvizuális eszközöknek, szubjektív és objektív szempontoknak, bilingvis kiadásoknak hátat fordít. A lényeget a falusi ember megérti, de ha experimentálunk és orbitáliskodunk, elalszik. Nem lehetne mindezt magyarul?

Sok cikket olvasok, nézem a televíziót, néha hallgatom a rádiót is, s gyakran elgondolkodom egy-egy cikken, előadáson. Vajon hány embernek szólt? Máskor megmosolyogja az ember, ha jószándékkal recepteket ajánlanak a vidék erősítésére, de bizony el kellene azokat vinni a patikába, hogy lefordítsák.

A művészetekről alig merek szólni. Tény, hogy a „menő” művészeti vándorkiállítások sem tudtak vidéken művészeti közéletet teremteni. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy „ki” szakadt el. Pedig valami kis ösztönös megérzése a szépnek mégis lakozhatik a vidékiekben, hiszen olyan önfeledten tudnak gyönyörködni az ottfelejtett kastély ódon árkádsoraiban, az öreg vár Dorfmeister-freskóiban ...