|
Az 50 éves épülethez a felső tagozatos időszakom kötődik. Az épület adta ugyan a teret, de az élményeket a bennük lévő tanárok és diákok generálták. A tinédzser korszakot akkor is nehéz volt megélni valós vagy vélt sérelmek nélkül. Az emlékek közül a jók és a kevésbé jók is lassan feledésbe tűntek, de maradtak mélyen beívódók is. 3553-as II. Rákóczi Ferenc úttörőcsapat voltunk és a névadónk impozáns bekeretezett képe a bejárattal szemben volt elhelyezve. Sosem tudtam meg, hogy hol van a másik 3552 „rákócis” úttörőcsapat.
Talán hetedikesek lehettünk, amikor bevezetésre került a szaktanterem rendszerű oktatás. Addig minden osztálynak volt egy saját terme és abban voltak az óráik. A tanulóknak volt egy saját helyük, az elődjeik mély karcával ellátott padban. A tanárok vándoroltak teremről teremre. A tanároknak így nem kellett az oktatási kellékeket cipelni, mint például a történelmi vagy földrajz térképeket. Ezt követően az adott óra típusától függően az osztályok vándoroltak. Tanulói oldalról szemlélve ez azt is jelentette, hogy az óraközi focira fordítható időnk lerövidült. Ezt ellensúlyozandóan megpróbáltunk maximális sebességgel osztálytermet váltani. Ami többnyire nagyobb zajjal járt, mint eredménnyel. Bármerre mentünk is, mindig jött egy másik osztály szembe velünk. Előny volt ugyan, hogy változtak az ülésrendek és a padtársak is. Ha érdekes volt a tantárgy számunkra, akkor előbbre ültünk, ha kevésbé, akkor hátrébb. Földszinten a tanári melletti teremben volt az ének és az orosz, a második termében volt a földrajz, biológia, rajz oktatás. Az emeleti első teremben a magyar irodalom és nyelvtan, valamint a történelem. Míg a másodikban volt a matek, fizika, kémia tanítása. A testnevelés a tornateremben vagy az udvaron történt.
Iskolánk szaktantermi felszereltsége jó volt, de akkor még nem tudhattuk, hogy nem igazán az a fontos. Hanem a testet, lelket nevelő tanárok és természetesen az ott dolgozók munkája. Csak később, érettebben ismerhettük fel, hogy milyen szerencsések is voltunk a jó tanárainkkal. Legszívesebben felsorolnám őket, de a nevek, a hozzájuk szorosan kapcsolódó történetek nélkül nem lenne teljes. Bizton mondhatom az osztálytársaim nevében is, hogy köszönjük a munkájukat, azt az útravalót, amivel elindítottak minket az életbe. KÖSZÖNJÜK!
Végzősök voltunk már, amikor lett egy üres óránk valami okból. A fiúk természetesen egyöntetűen a foci mellett érveltek. „Öreg Szabó” tanár úr nem hagyta elsőre a dolgot, de hamar bebizonyítottuk, hogy sokkal kevésbé zeng a terem, ha csak a lányok maradnak bent. Látatlanba belementünk a Tanár úr feltételeibe. Kit érdekeltek a feltételek, ha focizhatunk. Gondoltuk csendben kell lenni majd vagy valami hasonló. Az emeletről csendben le is értünk az udvarra és velünk együtt a feltételek is.
A csapatok elosztása automatikus volt már. A Messinger kocsma volt a „fővalós” és „levalós” választó vonala. Persze néha próbáltuk kicsit lejjebb nyomni a tanácsházig ezt a pontot. No, nem volt ebben semmi komoly megfontolás, csak a kocsmától pár házzal odébb lakó jó kapust szerettük volna a fővalós csapatába megszerezni.
Mezítlábas foci – jött az első feltétel! A focipályánk frissen lett feltöltve szép vörös salakkal, hogy a víz ne álljon meg rajta. Addig csak a tócsákat kerülgettük eső után, de most egyszerre más szemmel néztük a pályát. Éles kavicsos és homokos lett az új felosztás. Mindenki hamar megtalálta azt a kis helyet a pályán, ahol kevésbé szúrta talpát a salak.
Még el sem helyezkedtünk, amikor jött a második feltétel! Vizes bőrlabda! No és akkor mi van? Az első rúgáskor már tudtuk, ezt a háborút elveszítettük.
Óvatosan szaladtunk a labda után, de mivel gyorsabb volt, így legtöbbször messzebb is gurult. Ami azt is jelentette, hogy a szenvedéssel megtett út is hosszabb volt. Amikor végül utolértük, akkor jött a következő megpróbáltatás, el kell rúgni a labdát. Csőrrel nem lehetett, mint cipőben. Lábfejjel vagy belsővel lehetett passzolni csak. A vizes labda sokkal nehezebb volt és rátapadt apró salakok a bőrünkbe nyomódtak elrúgáskor. Azután vagy lyukat hagytak, vagy ott maradtak a bőrünkben. Hamarosan horzsolt lábfejjel és piros lábbelsővel rendelkeztünk, a salak porból pedig piros zoknink lett.
Máskor amerre a labda volt, a kapuson kívül mindenki ott tolongott, a kavarodás persze nagy hangzavarral is járt. Akkor csendben, sziszegve, passzolgatva gurítottuk egymásnak a labdát. Hamar felismertük, hogy most nem egymást kell legyőznünk, hanem a Tanár úr feltételeit. Összeszorított foggal játszottuk végig az órát, nem ilyen focira vágytunk, de nem adtuk fel.
Ez egy olyan rangadó volt, ami képes volt felülírni a nyolc év többi meccsének élményét. Ki nyert? Mindenki, de főként az „öreg Szabó”, mert kapott egy csendesen focizó fiú osztályt. Ez a meccs, azt hiszem nagy felkészítés volt az életre, hogy a sok megpróbáltatás ellenére sem szabad feladni. Össze kell fognunk!
|
|
50 évest ünneplünk, de
emlékezzünk a 100 évesekre is
Válogatott
Írások Ikervár Történetéről első kiadványában, Szabó Károly iskolákról szóló írásából idéznék pár adatot és sort,
melyek a ma is álló régi iskolaépületeket segítenek elhelyezni az időskálán. A
faluban működő iskoláról már 1596-ból és 1633-ból is fennmaradtak feljegyzések.
„1770-től
összeírások anyaga őrzi a tanítók és a plébánosok adatait. A télen is iskolába
járó tanulók száma ekkor 35 fő volt. Az
1. számú iskolaépület 1872-ben épült.
1875-ben a községnek már több tantermes iskolája volt. Ennek az iskolának az
építéséhez Batthyány Elemér gróf 125 ezer téglát, 3500 db cserepet adott. A
tankötelesek száma közel 180 fő volt, de közülük csak 150 gyerek fért be a
szép, egyemeletes épületbe. Az 1853. évi főbíróhoz küldött kimutatás szerint
Ikervárnak 145 iskolaköteles gyermeke volt, akik rendszeresen látogatták az
iskolát. Ezzel a számmal az akkori sárvári járás második legnépesebb iskolája
voltunk. Az iskolát az uradalom hozzájárulásával a római katolikus egyház
tartotta fenn.
1903-ban majd 1927-ben elkészültek a 2. és
3. számú iskolaépületek a hozzájuk tartozó lakással. (Ma Kossuth L. u. 4.)
A három épületben ekkor már 5 tanerő dolgozott. A tanulók száma 250-300 fő
között mozgott, és ekkor már osztott tanítás vált lehetővé.”
A fenti sorokban
szereplő iskolák láthatóan fontosak voltak a falu életében, megítélésében és
büszkék is voltak rájuk. Száz éves képeslapokon maradtak fenn az akkori állapotuk.
Elsőre nézzünk
meg a templom melletti 1. számú emeletes iskoláról pár képet. 1909-ben
egy képeslap alapján így festett az iskola, jól látható a gémeskút a vödörrel.
|
