A péterfai ütközet, illetve az erdélyi leventék kálváriája

Tamási Árpád visszaemlékezése alapján - „ A volt Udvarhely megyében 1944 őszén, - SAS behívóval – kötelezték az 1924-25-ős felmentett diákokat is katonai szolgálatra. A behívókat a csendőrök adták át személyesen a behívottaknak. A szülőknek felhívták a figyelmét, hogy ellenőrizni fogják a fiatalokat és aki nem vonul be, katonai törvényszék elé állítják.

A megjelölt napon megjelentünk a Hadkiegészítő Parancsnokságon,- bőrönddel és háromnapi hideg élelemmel. Utólag tudtuk meg, hogy nem leszünk beöltöztetve katonai ruhába és fegyvert sem kapunk, mert nem lettünk kiképezve, de a katonai törvények ránk is vonatkoznak. Felsőbb utasítás értelmében menekítették a leventéket az előre nyomuló szovjet – román csapatok elől. Nyilvántartásba vettek és elszállásoltak üres csűrökben vagy lakatlan házakban, istállókban. Másnap reggel indulási parancsot kaptunk. Katonás sorokban, bőrönddel, gyalog meneteltünk Parajdra, ami kb. 50 km távolságra van Székelyudvarhelytől. Itt marhavagonokba szálltunk és Marosvásárhelyre vittek bennünket. Élelmünk csak a magunkkal hozott hazai volt. Majd tovább vittek Déva, Szeretfalva, Dézs, Felsőszopor útvonalon. Innen gyalog mentünk Dobra községbe, ahol elszállásoltak minket.

Másnap mentünk a mezőre és a szőlősökbe dolgozni. Most már naponta háromszor kaptunk enni. Körülbelül tíz nap múlva megint bevagoníroztak, ugyan csak tehervagonokba, és vittek tovább érintve Szatmárnémetit, Kenderest, Hatvant, majd pedig Budapestet. Enni csak akkor ettünk, amikor a vonat a nyílt pályán megállt, és a közeli tanyai lakosok adtak ennünk abból, ami nekik is éppen volt.

Budapesten egy csoport elment a Hadügy Minisztériumba, hogy kérjen kiutalást élelemre, ruházatra, valamint cipőre. Azt a választ adták, hogy „ilyen székely katonákat, leventéket nem ismernek, náluk nincsenek nyilvántartásban.” Ez időben csak azt ettük, amit a jóindulatú családoktól kaptunk.

Budapestről tovább vittek Sümegre, majd Kaposvárra, ahol az állomás melletti kaszárnyába szállásoltak el. Itt meleg ételt kaptunk. Másnap két csoportra osztottak bennünket: az egyik csoport ment Taszárra, a másik Heténybe. Mint mezei munkások dolgoztunk, amiért rendszeresen kaptunk élelmet. Rövid idő múltán visszavittek Kaposvárra, ahonnan egy csoport ment Sárvárra, a másikat nem tudom hová vitték.

Én a sárvári csoporttal voltam. Adtak mellénk egy őrmestert és egy szakaszvezetőt. Sárváron megérkezésünkkor szekerekkel vártak, így vittek Péterfa majorba, ahol elszállásoltak és meleg ételt adtak. Itt mindennap mentünk cukorrépát szedni, ellenértékként élelmet kaptunk. Közülünk került ki a szakács, a beszerző és a raktáros. Én voltam a beszerző és a raktárnok.”

Negyven hárman érkeztek Péterfára, munkájukat Horváth Pál majorgazda irányította. 1945 tavaszán az istállókban dolgoztak. Tamási Árpád így emlékezik vissza 1945. március 28-ára.

„ Amikor az oroszok odaérkeztek, és elkezdődött a lövöldözés a székely leventék egy része az istállókban az állatok között rejtőzött el. Én és négy társam átszaladtunk az úttesten és a kastély pincéjében kerestünk menedéket, amíg az orosz egység leverte a német ellenállókat. Sok német életét vesztette itten. Amikor vége lett a lövöldözésnek és az oroszok továbbvonultak kijöttünk a pincéből. Akkor láttuk csak, hogy milyen nagy harc folyt le a németek és az oroszok között. Húsz leventét az orosz fegyveresek a németek mellett agyonlőttek.”

A péterfai ütközet hiteles történetét eddig még nem foglalták írásba. Az ikervári Felszabadulási Krónika beszámolói sem tartalmazzák a valóban megtörtént eseményeket.

Felkutattuk és megismertük a péterfai ütközet idején Péterfán tartózkodó,- és még ma is jó erőben, egészségben elő szemtanukat,- az események részeseit, az Osvald testvéreket és Horváth Lajost.

Horváth Lajos így emlékezett - „Akkor 17 éves voltam. A sárvári leventékhez a majorbeliek nem engedtek vissza, így nem vonultam velük nyugatra. Mint levente szökevény, március 27-én a major közelében lévő fűzvessző kupacokban húzódtam meg nappal, éjszaka a majorban, családomnál találtam menedéket. A lakásunkban, illetve a kastély pincéjében voltam, ahol a major cselédsége együtt töltötte az éjszakát.”

Így rekonstruálhatjuk a péterfai ütközet előzményeit. 1945. március 27-én Sárvár környékét is elérte a háború. A III. Ukrán Front 22. dandárja elfoglalta Sárvár – hegyközséget, és a Kemenes-hát falvait. 27-én délután és éjjel Sárvárt és környékét kiürítették. Hosszú kocsi sorok vonultak nyugat felé,- mondta Osvald Nándor.

28-án 2 órakor egy német motorkerékpáros utász felrobbantotta az Antónia majornál lévő, már előzőleg aláaknázott Rába hidat. A hídnál, kilencrepülős teljesített őrszolgálatot. Ezek február óta Ikerváron állomásoztak, végig a Rába vonalán lövészárok rendszert hoztak létre, de ebbe a védelmi rendszerbe, csak 200-400 méterenként jutott egy puskás vagy géppuskás védő.

Elmondásuk szerint a hídon már megjelentek a szovjet előőrs tagjai, amikor levegőbe repült a híd. A körülötte lévő repülősök közül többen meghaltak, csak egy sebesültjüket hozta be két életbe maradt társa, és az éj leple alatt lovas kocsival, Péterfáról a sárvári kórházba szállították. A kocsit visszahozták és polgári ruhát kértek. Ők hozták a hírt, hogy Sárvár és környéke „senki földjévé vált”. Később a meghalt repülősökről és az orosz halottakról senki semmit sem tudott, azokat vagy a Rába vitte el vagy az oroszok saját halottaikkal együtt valahová elszállították és eltemették.

Péterfán a cselédeskedett Mór Németh Kálmán, volt I. világháborús oroszországi hadifogoly. Mivel úgy tudták, hogy Sárvárról és a környező falvakból kivonták a német és magyar katonaságot, és a majorban a leventéket csak itt felejtették. Azt gondolták, hogy a front áthaladását megkönnyítsék, és az esetleges orosz harci cselekményektől megkíméljék a majort és cselédségét, megkérik Mór Németh Kálmánt, hogy menjen el az oroszok elé és vezesse be őket a majorba békével.  Egy villa vagy lapát nyelére valami fehér epedőt vagy abroszt kötöttek, és Mór Német Kálmán, Osvald Nándor és Horváth Lajos elindultak az oroszok elé.                          

Még talán nem is világosodott, amikor elindultak. Nem értek el Antónia majorhoz, amikor a Centrálé útnál, Péterfától keletre, jó 1 km-nyire, orosz felderítőkbe botlottak. Mór Német Kálmán tájékoztatta őket a péterfai várakozó és békés helyzetről, majd együtt az előőrssel dohányozva és beszélgetve visszaballagtak Péterfára.

Eközben a majorban megkezdődött a szokásos élet. A leventék és a férfi cselédek az istállókba mentek etetni, fejni, ahogy azt máskor is tették, hisz ez volt az életük alapja. .Talán senki sem tudta, hogy az éjszaka folyamán a csényei 11-es Házak irányából egy német alakulat érkezett, és letáborozott a gazdasági épületek nyugati végében. Az I. német Hegyi vadász hadosztály 99. ezredének, 7. csonka századát vezényelték Péterfára. Feladatukról senki nem tudott semmit. A térképet és a frontok elhelyezkedését tanulmányozva, nekik sem lehetett komolyabb ismeretük a lehetséges harci helyzetről. Őrt ugyan állítottak, de semmiféle harci alakzatot sem vettek fel, csak lefeküdtek és pihentek. A kétórai robbantást nekik is kellet hallani, sőt a többi Rába híd távolabbi robbantásait is, de a harc edzett század nem zavartatta magát, örültek, hogy aludhattak.  Tehát támadásra nem számítottak, így sem elővédet, sem az esetleges visszavonulást biztosító hátvédeket nem állították ki.

Mór Németh Kálmán és a bevonult a felderítőkkel Péterfára. A jól belátható, fedezék nélküli, sík terepen követték őket a gyalogos csapattestek is. A kastély pincéjében várakozócselédek és családtagjaik, az átöltözött repülősök mit sem tudtak az éjszakai változásokról. Örömmel fogadták az oroszokat, akik senkit nem bántottak, csak átfésülték a házakat, hogy valóban nincsenek-e németek elrejtőzve. Mindenki boldog volt, hogy ilyen könnyen átfut felettük a háború vihara, Mór Németh Kálmánt és a fiukat is dicsérgették, hogy milyen jól elrendezték a dolgukat. Azután, Mór Németh Kálmán és Német Ferenc tovább kísérte a felderítőket, hogymegmutassák a gazdasági épületeket és az istállókat is.

A kastély parkjából azIkervár- Sárvár országúton átmenve az egy emeletes munkásszállást szándékoztak megmutatni, amely a gazdasági épületek négyszöge előtt ált a déli oldalon. A szállás ajtaját nyitották és tessékelték volna be a felderítők őrmesterét, amikor a magtár magas épületére kiállított német őr észrevette mozgásukat és a két civil közül, kilőtte az őrmestert. A felderítő szakasz többi tagja a gazdasági épület mögé illetve a park fáinak fedezékébe szaladt. A közben felzárkózó gyalogság harci alakzatba fejlődött, és megkezdték a támadást a majorság gazdasági épülete ellen. A déli oldalon, az épület előtt a cselédség disznó és tyúkóljai sorakoztak. Most ezek váltak a német hegyi vadászok fedezékéül. Öldöklő kézi tusában a németek többször is a park fái közé szorították az orosz gyalogságot, de az oroszok túlerőben voltak. Aknavetőikkel megkerülve a gazdasági épületek négyszögét, és hátba támadva a hegyi vadászokat, megtörték ellenállásukat. Égtek az ólak, az emberek rohantak össze vissza, mindenki igyekezett elbújni vagy menekülni. A németek számára a visszavonulás reménytelen volt, bár egy géppuskás a majortól nyugatra, úgy 400 méterre lévő beton vízáteresztő híd védelméből megpróbálta lekötni az oroszokat, de a menekülés az 1 kilométeres körzetben, nyílt és enyhén emelkedő terepen vagy csak pár fával szegélyezett kocsiúton lehetetlen volt. A géppuskás is hősi halált halt. Azokat a leventéket, akiket a németek a sebesültek kötözésére, még az ütközet elején a silógödrökhöz kirendeltek, a végső leszámolás során, a gödrök védelmébe helyezett sebesültekkel és az egészségügyi tisztessel együtt agyonlőtték az oroszok, mert hadifoglyot nem ejtettek.

Tamási Árpád visszaemlékezése – "Reggel a német utóvédek újból megjelentek és az orosz előőrs tagjai között tűzharc robbant ki. Ahogy a tanyába értek, a németek beszaladtak a szarvasmarha istállóba és velük együtt a leventék többsége is. Néhányan a túlsó oldalon a lóistállóban voltunk, ahonnan egy csendesebb pillanatban, öten átszaladtunk az úttesten az urasági ház pincéjébe, ami megvan jelenben is. Aztán harci csend lett. Amikor kibújtunk a pincéből, elindultunk megkeresni a többit. Szembe találkoztunk az orosz katonákkal, akik már magukkal hozták a megmaradt leventéket és az uradalmi cselédeket. Utasítást adtak, hogy szerezzen kézbélit mindenki, mert menni kell a Rába- hídhoz a meredek partot levágni, hogy a tankok, harci kocsik stb. át tudjanak kelni a folyón. A part bevágása után vissza akartunk menni a tanyára, de a helyiek okosan azt tanácsolták, hogy vissza ne menjünk, nehogy a felbőszült orosz csapat rész elbánjon velünk. Mi szót fogadtunk a tanyasiaknak, akik azt mondták: induljunk hazafelé, ők a halottakat összeszedik és eltemetik, és ha sebesült életbe maradna, felelősséggel gondozzák, mint testvérüket. Húszan, akik megmaradtunk, különböző nehézségek közepette, gyalog, Aradra mentünk, ahonnan tehervonattal hazajöttünk.”

Horváth Lajos és az Osvald testvérek visszaemlékezése szerint másnap, március 29-én szedték össze a péterfai ütközet halottjait orosz parancsra. Az oroszok saját halottaikat akkora már összeszedték és kocsival valahová elszállították. A német halottaknak egy 2 m-szer 4-5 méteres sírgödröt ástak, és saroglyákon odahordták a gazdasági épület körül, az ólaknál és a szántóföldön szerteheverő holttesteket. Három rétegben, ruhástól, felszereléssel együtt temették el őket.  A sírba csak 20-25 katona fért el, ezeket elhantolták. A még temetetlen németeket és a silógödörnél agyonlőtt leventéket a silógödörbe temették el, mert már nem volt erejük, sem kedvük új gödröt ásni. Ide került még pár szerencsétlen orosz katona is, akik az ólak között a felismerhetetlenségig összeégtek, és bajtársaik ottfelejtették őket. Itt békült ki az erdélyi levente a németekkel és az oroszokkal! A maradék fegyvereket a silógödör végébe, egy csomóba rakták le, végül, ide a halottak mellé, tőlük északra hordták össze az elpusztult, megégett marhák és disznók tetemét is. A szovjet csapatok elvonulása után, kereszttel jelölték meg a sírokat. Tóth Mariska néni régi szokás szerint virággal ültette be a sírokat és a majorban lévő bognár műhelyben képkeretet készítettek, és ebbe a beüvegezett keretbe az általuk jól ismert leventék névsorát leírták, és a keresztre erősítették. Ez a névsor hosszú ideig olvasható volt, amíg az időjárás viszontagságai tönkre nem tették. Az alábbiak haltak meg és lettek a közös sírba temetve:

ALBERT GYULA    Homoródvárosfalva

BOROS KÁROLY   Székelykeresztúr

BOROS LÁSZLÓ    Székelykeresztúr

JOBB SÁNDOR   Homoródvárosfalva

KOVÁCS FERENC   Tordátfalva

KÚTI ALBERT   Csehétfalva

LUKÁCS BÉLA   Székelyudvarhely

MÁRTON ISTVÁN   Lővéte

 MÁTÉ ELEK   Vargyas

NAGY DÉNES   Vargyas

PÉTER LUKÁCS   Székelyudvarhely

PITÓ LAJOS   Bétfalva

RIGÓ LAJOS    Székelyudvarhely

SÁNDOR LAJOS   Székelyudvarhely

SATA JÁNOS   Székelyudvarhely

SZABÓ KÁROLY   Székelyudvarhely

SZÉKELY TIBOR    Székelyudvarhely

TÓDOR MIHÁLY   Székelyzsombor

TŐKÉS LÁSZLÓ   Homoródvárosfalva

VASS KÁLMÁN   Makfalva

Az áldozatok nincsenek bejegyezve az ikervári Plébánia anyakönyvébe, mert abban a helyzetben egyházi temetésről szó sem lehetett. 1975-ben rokonok érkeztek szép Erdélyországból (Brassó): Gedő Pál felesége és gyermekeik jöttek Péterfára, hogy megkeressék az asszonyka testvérének és levente bajtársaik sírját.  

Márványtáblát hoztak, amelyre az általuk ismert neveket felvésették: 1925 - 1945 ALBERT GYULA JOBB SÁNDOR RIGÓ LAJOS Udvarhelyszék H.Városfalva

Fodor Lajoséknál  szálltak meg, a 11-es út mellé épített munkásházak egyikében. Fénykép is készült látogatásukról: