Képes Krónika - részletesebben. Felmerült az igény, hogy kicsit alaposabban körbe kellene járni ezt a könyvet, ha már ez az első írásos nyoma a falunknak, ami akkor királyi váras hely volt.  

Célom, hogy dióhéjban bemutassam magát a Képes Krónikát, a viszontagságait és a vélelmezett szerzőjét.

Természetesen mindezt azzal megerősítve, hogy közkincsé tegyem az Ikervárra vonatkozó részt, a könyv ide kapcsolódó eredeti oldalainak és szövegének bemutatásával.

 

Képes Krónika dióhéjban

Egy latin nyelven írt kódex, 653 évvel ezelőtt, 1358. május 15-én kezdték el írni Nagy Lajos király budai udvarában, a magyarok tetteit foglalta össze a kezdetektől Károly Róbert koráig követi a magyar történelem eseményeit (1330-ig). Szerzője feltehetően Kálti Márk, aki a Veszprém megyei Kált birtokáról kapta a nevét. Márk 1342-ben a budai Váralja plébánosa lett, 1352-ben a királyi levéltár őre, 1354-ben szerémi prépost, 1358-ban a székesfehérvári egyház őrkanonokja. A szöveg elejétől végig egy kéz írása, kalligrafikus könyvírás, minden valószínűség szerint magyar másoló munkája. A kódexet 39 kép, további 99 iniciáléba és 4 medalionba foglalt kép mellett ornamentális díszítések is ékesítik. A fejezetcímeket és a kezdősorok kiemelték. Illuminátora feltehetően Hertul fia Mikló volt, akinek okleveles említése először 1348-ból ismeretes. 1352-ben keltezett diplomájában gyermekkorától a királyt szolgáló "cymerarius"-ként (címerfestő) szerepelt. Egyes képek azt bizonyítják, hogy készítőjük a szöveghez képest sokkal több információval rendelkezett. A pergamenek mérete 30x21 cm.

A 15. században 1458–1490 között még Magyarországon volt, Mátyás király udvarában, ezután először Franciaországba, majd Brankovics György szerb despota udvarába került. A 16. századtól az Osztrák Nemzeti Könyvtár állományába tartozott, ezért sok forrásmegjelölésben előfordul, hogy bécsi Képes krónikának (Chronicon pictum Vindobonense) nevezik. Az 1932-ben megkötött velencei kultúregyezmény eredményeként, 1934-ben került vissza Magyarországra az Országos Széchényi Könyvtárba (Cod. Lat. 404.).

A Képes Krónika befejezése érdekes, mondat közben lett abbahagyva. Elképzelhető, hogy ez a szerző halálával magyarázható: Kálti Márkról 1358 után nincsenek információk.

Szövegét öt középkori kódex is megőrizte. A Béldi-kódex Zách Feliciánnak a királyi család elleni merényleténél (1330 tavasza) mondat közben megszakad. A Képes krónika, a Teleki- és a Csepreghy-kódex a havaselvei hadjárat (1330 ősze) leírásánál a sor és mondat közepén szintén megszakad. A Thuróczy-kódex szövege nagyon szűkszavúan eljut 1342-ig, és I. Lajos koronázása után ér véget.

 

Kálti Márk

Veszprém vármegyei birtokos kisnemesi család sarja volt. Ferences-rendi szerzetes. 1336-1337-ben a királyné papja, királynéi káplán, 1342-1352 között a Buda külvárosi Szent Péter-templom plébánosa, 1352-ben a királyi kápolna őre, fehérvári és veszprémi kanonok, 1353-1354-ben kői prépost, 1358-ban fehérvári őrkanonok volt. A XIV. század közepéig a királyi udvarban dolgozott, kutatta és lejegyezte a történeti feljegyzéseket. Ebből szerkesztette meg saját, magyar nyelvű, terjedelmes krónikáját 1360 körül.

 

Az Ikervárt megemlítő és az azt megelőző képeket tartalmazó oldal bemutatása

 

Ezen az oldalon került megemlítésre Ikervár latin néven. A szövegből kiemeltem nagyobb méretbe, hogy jól kibetűzhető legyen az akkori elnevezése.

A szövegrész fordításának egyik változata alapján:

(114.) Ebben az időben az Úr születésnapját a király azon a helyen ünnepelte, amelyet Geminum Castellumnak mondanak.  Azután Zalába ment, ahol a teutonok vezére, Marchrat és Vyd arra bujtotta fel a királyt, hogy támadja meg a herceget. Vid ugyanis ilyeneket sugalmazott a királynak: "Most könnyen és biztosan legyőzheted a herceget, hiszen nincs segítsége, de ha elhalasztod a támadást, a fegyverszünet leteltéig, még reménykedhet, hogy megmenekül."

   

Egy kis magyarázat a képekről a viszályról.

A kép előzményéhez tartozik az, hogy Bulgária felöl a bizánciak átengedték a támadó kunokat, akik nagy pusztítást végeztek, ezért  büntetésként megtámadta Salamon és Géza közös sereggel a mai belgrádi várat, melyet három hónapi kemény ostrom után csak úgy tudtak elfoglalni, hogy egy ott raboskodó magyar nő felgyújtotta és ekkor tudták bevenni a várat.

A kép alsó részén az illusztrátor azt meséli el, hogyan történt az osztozkodás. A zsákmányt négy részre osztották. Egy részt Géza herceg, egyet Salamon a harmadikat Vid, a negyediket Ilia kapta, aki Vid veje volt. A zsákmány és a foglyok elosztásával sem értett egyet Géza herceg. A foglyok nagy része az ő szavára adta meg magát és hozzá mentek fogságba, főként Vid rossz hírének és Salamon jellemének hatására.

 

   

Ezen a képen a viszály fő okait olvashatjuk ki. Látható, amint Vid éppen magyarázza Salamon királynak, hogy egy hüvelyben nem fér el két éles kard, vagyis ketten nem uralkodhatnak egy országban és meg kell támadnia Géza herceget. A képen látható a két kard markolata Vid kezében.

Ez időben Belgrád a görög császársághoz tartozott. A kép jobb oldali része azt meséli el, hogy a császár megtudván Géza nagylelkű viselkedését, követeket küldött hozzá békekötéssel. Viszonzásul Géza herceg elengedte a foglyait, akik az ő szavára adták meg magukat a várban. Salamon királyhoz azonban nem mentek követek, így a király hatásköre, elismertsége csorbát szenvedett. Ezért Salamon királyban még jobban fellángolt az irigység Géza herceg ellen. A viszály csak erősödött és csak a lehetőséget kereste a támadásra.

Fegyverszünetet kötöttek Szent Márton napjától Szent György napjáig, vagyis 1073. november 11-től 1074. április 24-ig terjedően. Ekkor vonult Salamon Ikervárra, ahol a Karácsonyt töltötte. Közben a támadás német segítséget kért. Még a fegyverszünet lejárta előtt elindultak, Szekszárdtól délre létezett akkoriban Kesztölc falu, ahol meghozta a döntését a támadásról. De egy ottani pap kihallgatta és hírét vitte Géza hercegnek, hogy meneküljön.

 

Salamon király életét felölelő rész a Képes Krónikából

A Képes Krónika teljes szövegét nem jelenítem meg itt, mert terjedelmes. Csak a minket közelebbről érintő Salamon király cselekedeteit és életét méltató részt. Kiemelem ide a címeket a könnyebb keresésért.

(91.) Salamon megkoronázása atyja, András király életében

(94.) Béla herceget Isten áldásával királlyá koronázzák

(97.) A császár bejövetele sógorával, Salamon királlyal

(100.) Salamon királynak és Dávidnak nem voltak gyermekei

(102.) A kunok dúlják Hungariát

(104.) A bissenusok Hungariába jövetele

(110.) A király és a hercegek viszálya

(111.) Kibékülésük

(114.) Ebben az időben az Úr születésnapját a király azon a helyen ünnepelte, amelyet

Geminum Castellumnak mondanak.  Azután Zalába ment, ahol a teutonok vezére, Marchrat és Vyd arra bujtotta fel a királyt, hogy támadja meg a herceget. Vid ugyanis ilyeneket sugalmazott a királynak:   "Most könnyen és biztosan legyőzheted a herceget, hiszen nincs segítsége, de ha elhalasztod a támadást, a fegyverszünet leteltéig, még reménykedhet, hogy megmenekül."

(124. Geysa király megkoronázása (Géza)

(126.) A császár bejövetele

(129.) Salamon megfutamodik

(131.) Szent Lászlót királlyá koronázzák

 

(91.) Salamon megkoronázása atyja, András király életében

Miután Henrik császár ilyen csúfosan hazafutott Ungariából, András király követeket küldött hozzá és kérte tőle, hogy – mint megígérte – adja leányát, Zsófiát az ő fiához, Salamonhoz feleségül. A császár meg is tartotta híven, amit esküvel ígért. A királyi menyegzőt a Morva folyó mellett ülték meg, s a békeszerződést szilárdan megerősítvén, a császár és a király örömmel tért haza.[225] András király ezután rövidesen megbénult, és télen-nyáron hordszékben vitték. Szent István király halála óta András király uralkodásának első évéig tehát tizenegy év és négy hónap telt el. Közben a teuton vagy valójában venetus Péter uralkodott első és másodízben öt és fél évig. Aba pedig három évig uralkodott.[226] Mivel pedig a rokoni szeretet és a vérségi vonzalom gátolni szokta az igazságot, András királyban is legyőzte a fia iránti szeretet az igazságosságot, és ígéretét megszegvén – ennek királyok esetében nem lenne szabad előfordulnia –, uralkodásának tizenkettedik évében, a vénségtől megtörten fiát, Salamont, a még csak ötéves fiúcskát egész Hungaria fölé királlyá kenette és megkoronáztatta. Úgy tüntette föl, hogy ezt az ország békessége érdekében teszi, mert a császár nem adná leányát az ő fiához, Salamonhoz, ha meg nem koronázza.[227] Amikor pedig Salamon koronázásán ezt énekelték: „Légy ura testvéreidnek” és Béla herceg tolmács segítségével megértette ebből, hogy a gyermek Salamont az ő urául rendelték, hevesen méltatlankodott.

(92.) Mások azt mondják, hogy Béla herceg és fiai, Geycha és László az ország összes főembereinek egyetértésével kenték fel Salamont királlyá, később azonban a viszály maghintőinek uszítására gyűlölködés támadt közöttük. Az intrikusok ugyanis – akiket nagyon kedvelnek napjainkban – folyvást azt sugallták a királynak, hogy Salamon csak úgy uralkodhatik, ha fivérét, Bélát megöleti. Másfelől pedig elhitették Béla herceggel, hogy most alkalmas az idő a királyság megszerzésére, mert Salamon még kisfiú, apja pedig agg és beteg. A király és a herceg tehát Varkunba mentek.[228] A király megértette, hogy halála után fia nem uralkodhatik a herceg akarata ellenére. Tanácskozásra hívta két hívét, és velük tanácskozni kezdvén így szólt: „Próbára akarom tenni a herceget s négyszemközt megkérdezem tőle, a koronát akarja-e vagy a hercegséget.” A király egy vörös terítőre maga elé tétette a koronát, melléje pedig egy kardot, amely a hercegi hatalmat jelképezi. „Ha a herceg a hercegi hatalmat akarja békességgel megtartani, legyen az övé, ha viszont a koronát, ti ketten főemberek, nyomban pattanjatok föl, és ugyanezzel a karddal nyakazzátok le Béla herceget!” Ők meg is ígérték, hogy így tesznek.

Mikor azonban ezt tervezték, a hírnökök ispánja, Miklós, aki a palota ajtaját őrizte, kívülről mindent hallott. És midőn a herceget a király elé hívták, és belépett az ajtón, sebtiben ezt súgta a hercegnek a hírvivők ispánja: „Ha élni akarsz, vedd a kardot!” És többet nem tudott mondani. Mikor a herceg belépett, látta, hogy a korona a karddal együtt a király előtt fekszik, és elcsodálkozott ezen. Mihelyt leült, a király fölemelkedett fektéből, és ágyában ülve így szólt: „Herceg! Én megkoronáztattam fiamat, de nem kapzsiságból, hanem az ország békéje érdekében, amelyet tegnapelőtt kötöttem a császárral. Te azonban tégy szabad akaratod szerint: ha a királyságot akarod, vedd a koronát, ha a hercegi hatalmat, vedd a kardot; egyiket engedd át a fiamnak; de a korona jog szerint a tiéd.”

A herceg most már megértette Miklós ispán szavait, és így szólt: „Legyen a korona a fiadé, aki fel van kenve, és add nekem a hercegi hatalmat!” És rögtön elvette a kardot. A király ekkor a lábához borult, pedig ez ritkán szokott megtörténni. Azt gondolta ugyanis, hogy ugyanolyan együgyűségből adta fiának a koronát, mint ahogy azt Levente adta neki.[229] A herceg azonban félelemből cselekedett így. Végül rossz emberek gonosz sugalmazására viszály támadt a király és a herceg között.

(93.) A herceg azonban igen éles elméjű lévén óvakodott a király csapdájától, és egész háznépével együtt Poloniába ment sógorához.[230] Amikor ezt András király meghallotta, Béla herceg mesterkedéseitől félve fiát, Salamont elküldte a császárhoz, sógorához. Nagyon sok magyar főember kísérte el őt. Béla herceg eközben elmesélte sógorának, a lengyel fejedelemnek mindazt az igazságtalanságot, amit fivére, András király követett el ellene. Polonia fejedelme pedig híven és határozottan a segítségére sietett. Így tehát Béla herceg sógora három csapatával megerősítve visszatért Hungariába. András király pedig megtudván, hogy sereggel jött be Hungariába, a német császártól két vezért küldetett a maga megsegítésére, tudniillik Villelmust és Pothot. Zsoldjába fogadta a cseh herceget is, aki a rokona volt;[231] és erősen bízott nagyszámú zsoldosában. Magyar viszont csak kevés volt vele, hiszen nagyon sokan elkísérték fiát, Salamont; azok közül pedig, akik az országban maradtak, a legtöbben Béla herceghez csatlakoztak. Értesítették Béla herceget arról, hogy András királynak rengeteg zsoldosa van, ő azonban inkább a küzdelemben való halált választotta, semhogy harc nélkül térjen ki a király serege elől. Gyors seregét rettenthetetlenül vezérelte a Tiszához, András király ellen. A teutonok vezérei, Villelmus és Poth pedig a dühtől hajtva gyorsan átkeltek csapataikkal a Tiszán, és összecsapván mindkét fél vitézül küzdött. De Isten segítségével Béla herceg aratott győzelmet, csaknem az összes teutonokat megölték, vezéreiket pedig foglyul ejtették. Az András királlyal lévő magyarok – mikor látták, hogy Béla herceg győzött – elhagyták András királyt és átálltak Béla herceghez. András király Teutonia felé futott, de nem menekülhetett meg: a musuni kapunál ugyanis elfogták, és mivel fogságában nem törődtek vele, a Bocon erdejében lévő Scirc nevű lakában meghalt. Szent Ányos hitvalló monostorában temették el, amelyet maga a király építtetett Tihonban, a Balaton tava mellett.[232]

A cseh herceget is elfogták, és Béla herceg tudta nélkül megvakították. Villelmus és Poth vezéreket Béla herceg elé vezették, ő pedig szabad elvonulást engedélyezett nekik.

(94.) Béla herceget Isten áldásával királlyá koronázzák

A győztes Béla herceg, akit Benynnek neveztek, diadalmasan Albába ment, ahol a püspökök felkenték, és a királyi koronával – Isten áldásával – megkoronázták.[233] Békésen kormányozta az országot, ellenség nem háborgatta, népének javait gyarapította. Egyebek között azzal is rátermettségét bizonyította, hogy pénzt veretett, nagy érméket színezüstből, és az árucikkek értékét egy meghatározott mennyiség alapján a bölcs elme jogos méltányosságával állapította meg. Nem engedte ugyanis, hogy a kereskedők és pénzváltók utálatos és telhetetlen kapzsiságukban túl nagy hasznot zsebeljenek be az egyszerű emberektől és a parasztoktól. Hiszen főképpen ez szokta a népeket a szegénység és ínség veszedelmébe sodorni; így azonban mindenki szabott áron adott el és vásárolt, jogtalanság és csalás nélkül. Az összes vásárokat szombati napra tette, hogy akkor adjanak el és vegyenek, országa területén pedig bizánci aranypénzt hozott forgalomba. Mint fentebb írtuk, ezüstdénárokat is veretett, amelyekből negyven ért egy bizánci aranyat. Ezért nevezik most is aranynak a negyven dénárt, nem mintha aranyból volnának, hanem azért, mert abban az időben ennyi dénár volt egyenértékű egy bizánci arannyal. Míg csak élt, nem változott meg egész Hungariában a pénz.

Sok más, örök emlékezetre méltó dolgot is véghezvitt. Épségben és sértetlenül megőriztette mindazok feleségét, gyermekeit és minden vagyonát, akik Salamon király követték, hogy önként térjenek vissza hozzá és békében élvezzék javaikat. Ezért sokan híveivé lettek s visszatértek. Kegyesen enyhítette a magyarok terheit, a köteles szolgáltatásból elengedte nekik a szokott szolgáltatásokat és a régi adóterheket. Hungaria ezért nagyon meggazdagodott, fejét valamennyi szomszédos ország fölé emelte, fölülmúlván őket gazdagságban és dicsőségben. Akkor itt a szegények gazdagok voltak és a gazdagok dicsőségben éltek.[234]

(95.) A legkegyelmesebb király Hungaria-szerte kikiáltókat küldött, hogy minden faluból két-két ékesen szóló öreget hívjanak a királyi tanácsba.[235] Erre azután nemcsak azok jöttek Albába a királyhoz, akiket hívtak, hanem minden paraszt és szolga, valamint Hungaria egész köznépe. A király, a püspökök és az összes főemberek – látván a mérhetetlen sokaságot – megijedtek, hogy esetleg rájuk törnek. Bementek tehát a városba és figyelték a tömeget. A nép pedig elöljárókat választott magának, faemelvényeket készített nekik, hogy az emberek láthassák és hallhassák őket. Az elöljárók pedig követeket küldtek a királyhoz és a főemberekhez, mondván: „Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokása szerint pogány módra éljünk, hogy megkövezzük a püspököket, kibelezzük a papokat, leöldössük a klerikusokat, felakasszuk a dézsmaszedőket, leromboljuk a templomokat, összetörjük a harangokat.” A király elszomorodott ezek hallatára, és háromnapi haladékot kért, hogy megfontolhassa a dolgot. Ezalatt a nép elöljárói a magas emelvényen üldögélve ocsmány dalokat énekeltek a hit ellen. Az egész nép éljenezve helyeselt: „Úgy legyen, úgy legyen!”

Harmadnapon pedig, mikor a választ várták, a király parancsára fegyveres katonák rontottak rájuk, néhányukat megölték, vezetőiket az emelvényről letaszítva eltiporták, a többieket megkötözték és keményen megkorbácsolták, és egy részüket megölve, másokat megkötözve és megkorbácsolva nagy nehezen lecsillapították a lázadást a katonák.[236] Miután Szent István király Krisztus hitére térítette Hungariát, az még kétszer tért vissza a pogánysághoz. Először Endre király idejében, másodszor Béla király idején, amint most megírtuk.

(96.) A legkegyesebb Béla király, betöltve uralkodásának harmadik évét, királyi birtokán, Demesen, mikor a trón összeomlott, súlyosan megsérült s gyógyíthatatlan betegségbe esett. Félholtan a Kynisua patakhoz vitték fontos országos érdekek miatt, és ott távozott el azután a világból.[237] A Szent Megváltó monostorában temették el, amelyet maga építtetett azon a helyen, amelyet Zugzardnak hívnak. Béla ugyanis kopasz és barna volt, ezért nevezte el monostorát a maga külseje után Zugzardnak.[238]

(97.) A császár bejövetele sógorával, Salamon királlyal

Salamon király pedig amikor értesült Béla király haláláról, sógora, a teuton császár elé járult, és kérte, szerezze vissza neki a magyar királyságot. A császár szívesen beleegyezett a kívánságába, és római rendszerű híres seregével, a császári dicsőséghez illő fényes kísérettel visszahozta Salamont Ungariába. Közben Geysa, Béla király fia, minthogy okos volt és körültekintő, két serdülő fivérével távolra, Polonia vidékeire ment. Akkor ugyanis nem tudta feltartóztatni Salamon és a teutonok támadását. Salamon király tehát a császárral együtt akadálytalanul bejött a király nélkül maradt Hungariába és nyugodtan bevonult Albába, a királyi székhelyre, ahol egész Hungaria összes papsága és népe a legnagyobb tisztelettel fogadta. A császár pedig beszédet mondott a magyarok összesereglett tömege előtt sógora, Salamon király érdekében, s a köztük immár helyreállított békét szent esküvel is megerősítette. Majd a dicsőségesen megkoronázott Salamon királyt egész Hungaria helyeslő fölkiáltása közepette az atyai trónra ültette. A császár maga pedig, miután Salamon király bőkezűen megajándékozta Hungaria gazdag kincseivel, szerencsésen hazatért.[239] Mihelyt a császár elvonult, Geysa visszatért Hungariában onnan, ahol meghúzódott előtte. Salamon pedig – mint új és uralmában még meg nem erősödött király – attól tartott, hogy Geysa a lengyel sereggel ráront, ezért egy kissé visszahúzódott híveivel, és a jól megerősített Musun várában biztos helyen telepedett meg. A püspökök és más egyházi férfiak kitartóan azon fáradoztak, hogy békét teremtsenek közöttük. Különösen Dezső püspök[240] nyugtatgatta szelíd intelmeivel és nyájas rábeszéléssel Geysa herceg lelkét, hogy adja vissza a királyságot békével Salamonnak, bár fiatalabb, ő maga pedig tartsa meg békében a hercegi hatalmat, amelyet korábban atyja is birtokolt. Geysa engedett üdvös rábeszélésének, és felhagyott az ellenségeskedéssel. Szent Fábián és Sebestyén vértanúk ünnepén Salamon király és Geysa herceg Geurben[241] Hungaria színe előtt békét kötött. Azután az Úr feltámadásának ünnepét az egész udvarukkal együtt mindketten Quinqueecclesiae-ben ülték meg.[242] Itt húsvét napján az ország főembereinek jelenlétében Geysa herceg tiszteletteljesen maga koronázta meg Salamon királyt, és vezette be dicsőséggel Szent Péternek az apostolok fejedelmének királyi bazilikájába, hogy meghallgassák a misét. Midőn látta az egész ott összesereglett magyarság, hogy béke van a király és a herceg között, és kölcsönösen szeretik egymást, magasztalták az Istent, aki szereti a békét, és „nagy volt a vigasság a nép körében”.

(98.) A következő éjszaka azonban a jövendő viszály és zűrzavar előjele mutatkozott: egy hirtelen támadt tűzvész elborította az egész templomot, a palotákat és az összes többi hozzá csatlakozó épületet, és minden összeomlott a pusztító tűzvészben. Mindenki megrémült a sistergő lángok zúgásától és a toronyból leszakadó harangok rettenetes robajától, senki sem tudta, hová meneküljön. A király és a herceg szinte elkábultak a nagy megdöbbenéstől, és galád cselt gyanítva gyorsan elváltak egymástól. Reggel azonban megbízható követeiktől megtudták és meg is győződtek arról, hogy egyik fél sem forralt gonosz tervet, a tüzet nem várt véletlen okozta. A király és a herceg megnyugodva ismét találkozott egymással.

(99.) Zolomér, Dalmácia királya, Geysa sógora követeket küldött Salamon királyhoz és Geysa herceghez,[243] és arra kérte őket, segítsék meg őt személyesen ellenségeivel, a karantánokkal szemben, akik akkoriban szállták meg Dalmácia határvidékét. A király és herceg tehát mozgósítván a sereget Dalmáciába mentek és teljes egészében visszaszerezték számára, amit elvesztett. A királynak és a hercegnek királyi ajándékokat, drága kelméket, sok aranyat és ezüstöt ajándékozott.[244] Amikor visszatértek, Atha nádor megkérte a királyt és a herceget, hogy vegyenek részt a Szent Jakab tiszteletére Zelyzen épített monostorának fölszentelési ünnepségén; így is történt.[245]

(100.) Salamon királynak és Dávidnak nem voltak gyermekei

Salamon királynak és fivérének, Dávidnak sohasem voltak gyermekei, és velük magva szakadt András királynak. Úgy hisszük, isteni rendelésből történt így, éspedig azért, mert amikor András először érkezett vissza Hungariába fivérével, Leventével együtt, hogy az országot hatalmába vegye, hagyta, hogy az istentelen Vata és a többi gonosz megölje Szent Gellértet és sok keresztényt. Geysa herceg pedig Kálmánt és Almust nemzette, meg leányokat.

(101.) Úgy tizenhárom esztendeig csöndes béke uralkodott a király és a herceg között.[246] Közben a gőgjükben felfuvalkodott csehek betörtek Trenchen városa irányába, és nagy zsákmányt vittek magukkal, embereket és állatokat rabolva. A király és a herceg ezt nagy jogtalanságnak tartották és seregükkel megtámadták Bohemiát; mivel pedig a csehek nem mertek összecsapni velük, a magyarok szinte az egész Bohemiát tűzzel-vassal elpusztították.[247] Itt Bátor Opus, Márton fia egy gigászi termetű csehet párviadalban vitézül leterített, s ezután a király és Hungaria minden főembere előtt mindig dicsőségben tündöklött ezért az emlékezetes tettéért. Így a király és a herceg keményen megtorolta a népén esett sérelmet a cseheken, és sok cseh fogollyal vidáman tértek haza Hungariába.

(102.) A kunok dúlják Hungariát

Ezután a pogány kunok – áttörvén a határerődítéseket – a Meses-kapu felső részénél betörtek Hungariába, és miután kegyetlenül kirabolták az egész Nyrvidéket Byhor váráig, számtalan férfit, nőt és állatot vittek magukkal, majd váratlanul átkelve a Lapus patakon és a Zomus folyón, visszahúzódtak.[248] Salamon király tehát és Geysa herceg fivérével, Lászlóval együtt mozgósítván a sereget, nagy sebesen siettek, átkeltek a Meses-kapun, és még mielőtt a kunok átjuthattak volna a hegyeken, Dobuka városába értek; itt csaknem egy egész héten át várták a pogányok érkezését. Az egyik őr, a Novum Castrumból való Franciska csütörtökön értesítette a királyt és a hercegeket, hogy közeledik a kunok serege.[249] A király és a hercegek seregükkel gyorsan odalovagoltak és azon az éjszakán a kunok közelében szálltak meg. Pénteken kora hajnalban felkeltek, az oltáriszentség vételével mindannyian megerősítették magukat, és rendezett sorokban a pogányok elleni összecsapásra indultak. Amikor ezt meglátta a pogány katonaság Osul nevű parancsnoka, Gyula kun vezér szerviense, amilyen felfuvalkodott és öntelt volt, így szólt embereihez: „Menjenek csak, ifjak, a nyúlszívű magyarok ellen és játszva küzdjenek meg velük!” Azt hitte ugyanis, hogy senki sem mer velük szembeszállni. A pogányok pedig a magyarok ellen vonulván látták azok rémítő seregét, és sürgősen jelentették vezérüknek, Osulnak. Ő sietve összeszedte a felfogadott kun csapatokat és egy nagyon magas hegy tetejére húzódott abban a meggyőződésben, hogy ez nagyon jó védelmül szolgál majd neki. Nagyon nehezen lehet ugyanis megmászni ezt a hegyet, amelyet az ott lakók Kyrieleysnek neveznek.[250] Az egész magyar sereg azonban ugyanennek a hegynek a lábánál gyűlt össze. Salamon király katonái mind egyforma fehér gyolcsból készült zászlót vittek. A pogányok már elrendeződtek a hegytetőn, bátrabb és vakmerőbb íjászaik pedig leereszkedtek a hegy lejtőjének a közepéig, hogy a magyarokat meggátolják a feljutásban. Sűrű nyílzáporral árasztották el a király és a hercegek seregének csapatait. Néhány jeles magyar vitéz rárontott ezekre az íjászokra és sokukat megölte a hegyoldalban; csak nagyon kevésnek sikerült nagy nehézségek árán feljutni társaikhoz, lovukat íjukkal csapkodva. Salamon király pedig szenvedélyes harci dühében kiáltozva csapatával a legmeredekebb oldalon szinte kúszva hatolt föl a pogányokhoz, akik sűrű nyílzáporral borították el őt. Geysa herceg, aki mindig óvatos volt, az enyhébb emelkedőn hágva föl, nyilazva rontott a kunokra. Testvére, László, az első támadáskor négyet megölt a legvitézebb pogányok közül, az ötödik súlyosan megsebesítette őt nyilával, de ezt nyomban meg is ölte. Az isteni irgalom azután gyorsan begyógyította ezt a sebét. A pogányok szégyenletesen megfutottak az őket irtózatos halállal fenyegető magyarok elől. A magyarok azonban még gyorsabban üldözték őket, s éles, szomjazó kardjaikat a kunok vérével részegítették. A frissen borotvált kumán fejeket úgy hasogatták le kardcsapásaikkal, akár az éretlen tököt.

(103.) Végül Boldog László herceg megpillantott egy pogányt, aki lova hátán egy szép magyar leányt hurcolt magával. Szent László herceg tehát azt gondolta, hogy az a váradi püspök leánya,[251] és bár súlyosan meg volt sebesülve, mégis gyorsan üldözőbe vette lova hátán, amelyet Zugnak[252] hívott. Már-már elérte és lándzsájával csaknem le is szúrta, de mégsem sikerült neki, mert sem az ő lova nem vágtatott gyorsabban, sem amazé nem maradt le egy kicsit sem, hanem körülbelül karnyújtásnyi távolság volt lándzsája és a kun háta között. Odakiáltott hát Szent László herceg a leánynak, és ezt mondta: „Szép húgom, ragadd meg a kunt az övénél, és vesd magad a földre!” Az meg is tette. Amikor Boldog László herceg távolról a földön fekvőre szegezte a lándzsáját és meg akarta ölni, nagyon kérte őt a leány, hogy ne ölje meg, hanem bocsássa el. Ebből is láthatjuk, hogy nincs hit az asszonyokban, mert feltételezhetően kéjvágyból akarta őt megszabadítani. A szent herceg azután sokáig birkózva vele megölte, átvágván az inat. Ám az a leány nem a püspök lánya volt. A király és a dicső hercegek tehát, miután szinte az összes pogányokat megölték és az összes keresztényt kiszabadították a fogságból, egész Hungaria szerencsés seregével együtt örvendezve a diadalmas győzelemnek, hazatértek. „Nagy lett” hát „az öröm” egész Hungariában, „himnuszokkal és imádságokkal áldották az Istent”, aki győzelemmel ajándékozta meg őket.

(104.) A bissenusok Hungariába jövetele

A kunok bejövetele utáni harmadik évben történt, hogy a bissenusok Alba Bulgarica érintésével átúsztattak a Zaua folyón Buziás mezejére; rengeteg foglyot, zsákmányt raboltak és hurcoltak haza. A király és a herceg pedig árulással vádolták Alba Bulgaricát, mert a békét megszegve, önként átengedte a rabló bessusokat Hungaria kifosztására. Mozgósítván tehát seregeiket Zalankeménnél gyülekeztek,[253] itt tanácskoztak és úgy határoztak, hogy az áruló Albát körül kell zárni és meg kell ostromolni. Innen továbbindultak és a Zaua folyó melletti Nandorfeirwar irányába mentek le. „Jött a parancs” a királytól és a hercegtől, hogy az egész magyar sereg mihamarabb keljen át a Zaua folyón Bulgáriába. A görögök és bulgárok sajkáikon odaevezve, gépezeteikkel kénes tüzet fújtak a magyarok hajóira és a vízen gyújtották fel azokat.[254] A magyarok azonban hajóik sokaságával, amellyel ellepték a folyót, legyőzték a tűzokádó görögöket. Miután a görögök és a bulgárok elmenekültek, a magyarok átkeltek és elfoglalták a bulgárok határait.

(105.) A király és a herceg hétfőn átkelt a Zauán, másnap reggel elrendezte a csatasorokat és teljes létszámú hadseregével – amely úgy állott föl, hogy pajzs pajzsot ért – ostromgyűrűbe fogta a várost. A görögök és a bulgárok féltek az ostrom következményeként őket fenyegető veszélytől, ezért titokban küldött követek útján megkérték a bissenusokat, hogy bátran jöjjenek a megsegítésükre, mivel nem a király, nem is a herceg vette ostrom alá a várost, hanem csak Vid ispán[255] támadt rájuk bácsi vitézeivel. Az álnok szavaiktól megtévesztett bessusok sietve segítségükre is jöttek, és éhesen a zsákmányra – amelynek megszerzését Vyd ispán legyőzésétől remélték – hevesen a suproniak csapatára törtek, amelynek Jan ispán volt a vezetője. Ő azonban a supruniakkal vitézül és bátran visszaverte a bessusok támadását, sokukat „kardélre” hányta, a megmaradtakat pedig fogságba hajtotta. A bissenusok Kazar nevű vezére kevesedmagával futásnak eredt, így is csak nagy nehezen menekült meg a magyarok kezétől.

A király és a herceg méltó köszönetet mondott és bőkezű királyi ajándékokkal halmozta el ezt a Jan vitézt, aki sok ezer bissenust úgy zúzott szét, akár a simára csiszolt drágakő a cserépedényeket, még mielőtt a király és a herceg a reggeli mellől fölkelt volna seregével.

A király, valamint Geysa és László herceg egy sziklára ült le, amely közel volt a városhoz, a magyarok pedig elkezdték bemutatni nekik a bissenus foglyokat, a megöltek fejét, a lovakat meg a zsákmányt, és nem tudták befejezni ezt szerda reggeltől naplementéig. Azért tették ezt, hogy a körülzárt görögök és bulgárok – látván, milyen kegyetlenül lekaszabolták a magyarok a bissenusokat, akikben reménykedtek – megrémüljenek és megadják magukat városukkal együtt a királynak és a hercegeknek.

(106.) Ezután a király meg a hercegek alkalmasabb helyet szemeltek ki a város ostromlására, az ácsoknak pedig megparancsolták, hogy készítsenek nyolc fatornyot, amelyek kétszer olyan magasak, mint a falak, hogy a katonák innen köveket hajíthassanak a városra és nyilakat szórhassanak az emberekre. A tornyok között ugyanennyi hajítógépet állítottak fel a falak lerombolására; a tornyok bejáratának védelmére hosszú védőtetőket és más harci eszközöket készítettek. Néhány helyen le is rombolták a falakat alapjukig, de a várost nem tudták bevenni, mert belülről igen vitéz harcosok védelmezték.

Két hónapig ostromolták a várost, ezalatt gyakran összecsaptak a városból kitörő szaracénokkal,[256] egyeseket megöltek közülük, másokat pedig megfutamítottak.

(107.) Ezután három nagyon bátor és vakmerő szaracén rontott ki a városból, dárdával, lándzsával és nyíllal komoly csapást mérve a magyarokra. Salamon királyi pattantyús egy hajítógép-lövedékkel eltalálta egyiküket, akinek a holttestét a magyarok igyekeztek erőszakkal megszerezni, de társai heves küzdelemben védték őt. A király és a herceg, látván összecsapásukat, így szóltak a körülöttük álló katonákhoz: „Bárcsak a Makkabeusok szíve és vére buzogna ezekben a vitézekben, és megvédenék a magyarokat ezekkel a szaracénokkal szemben, akik oly bátran harcolnak a város védelmében; hogy a magyarok elragadhassák a szaracén holttestét!”

Amint ezt meghallották Obus, György és Bors, ezek a vitéz katonák, villámgyors támadással rontottak rájuk. Obus nagy merészen üldözőbe vette s egészen a város kapujáig kergette őket. A védők köveket és nyilakat hajigáltak a város bástyáiról, Obus azonban sértetlenül tért vissza. György és Bors pedig ezalatt buzdította a magyarokat, akik a szaracén testét el is ragadták és megcsúfolták.

(108.) Az ostrom harmadik hónapjában azután egy magyar leány, akit egykor fogolyként hurcoltak oda, egy szerdai napon felgyújtotta a várost. Nagyon erősen fújt a keleti szél, és a tűz elborította az összes épületet. Így a magyar sereg azon a részen tört be a városba, ahol a falak az ostromgép-lövedékektől már leomlottak, és kegyetlenül öldösték a görögöket, szaracénokat és bulgárokat. Akik életben maradtak, Nicota vezérrel a várba menekültek.

A következő napon, mikor lecsillapodott a tűz, a magyarok elfoglalták a várost; a görögök beszakadó pincéit látván sok aranyat, ezüstöt, drágaköveket, csillogó gyöngyöket és szinte felbecsülhetetlen kincset hoztak ki onnan. Ennek elosztásakor viszály támadt a király és a herceg között. Egy magyar sem volt, aki ott meg ne gazdagodott volna.

(109.) A várba bezárkózottak ezután arra kérték a királyt és a hercegeket, hagyják meg életüket és szabadságukat, a várat és minden mást pedig tartsanak meg maguknak. Mivel a király és a hercegek hitük zálogául kezet adtak rá, hogy többé nem bántják őket, mindannyian lejöttek, akik a várban voltak. Nycota vezér pedig Isten szentséges anyjának, a mindenkor Szűz Máriának ezüstikonját hozva, nagy sokaság kíséretében jött és Geysa herceg hatalmába adta magát. Tudta ugyanis, hogy Geysa herceg istenhívő, és hogy könyörületes szívvel pártfogolja a foglyokat és a bajba jutottakat. Salamon királyhoz csak kevesen jöttek, mert tudták róla, hogy mogorva ember és mindenben Vid ispán gonosz tanácsaira hallgat. Ez a Vid utálatos volt Isten és az emberek előtt.

Amikor látta a király, hogy sokan menekülnek a herceghez, hozzá pedig csak kevesen, nagyon méltatlankodott. Midőn pedig a felbecsülhetetlen kinccsel hazatérőben Vid birtokára, Buziás faluba érkeztek, el akarta osztani a kincset és a foglyokat, azokat is, akik a hercegek adott szavára jöttek ki a várból. Ám a herceg ebben ellene mondott a királynak, és nem is tudtak megosztozni. Ez volt hát a baj oka és a viszálykodás magva közöttük. És amikor a kincsen osztozkodtak, a király – Vidnek, Frank püspöknek, Bugar fiának, Radoánnak és a Vid vejének, Iliának a tanácsára – négy részre osztotta, egynegyed részt adott a hercegnek, hogy a fennmaradó három részből egyet ő maga és összes katonája, a másikat Vid, a harmadikat pedig Ilia birtokolja.[257] Ezért a herceg nagyon megneheztelt.

(110.) A király és a hercegek viszálya

Közben a görög császár,[258] hallván Geysa herceg nagylelkűségét, követeket küldött hozzá, hogy békét és barátságot kössenek. A herceg pedig visszaküldte neki az összes foglyokat és mindazokat, akik lejöttek a várból. Salamon királyhoz azonban senkit sem küldött a görögök királya. Ezért Salamon királyban mind jobban és jobban fellángolt az irigység tüze Geysa herceg ellen. Vid ispán is kitartóan arra ösztönözte a királyt, hogy űzze el Geysa herceget, és úgy könnyen sajátjává teheti a hercegségét. Azt mondogatta neki, hogy ez könnyen megy, mert a királynak sokkal több katonája van, mint a hercegnek; azt is sugallta, hogy nem halogatni, hanem inkább siettetni kell a dolgot. És azzal a szólammal csalta lépre a királyt, hogy „miként két éles kard nem tartható egy hüvelyben, úgy ti sem uralkodhattok együtt ugyanabban az országban”. Vid ispán mérgező szavai átjárták a királyt, gyűlöletre és haragra lobbant. Ettől fogva azután kereste az alkalmat, hogy csapdába ejtse Geysa herceget vagy hadat indítson ellene. A király azonban titkolta ezt és színlelt barátsággal bocsátotta el a herceget hercegségébe.

(111.) Kibékülésük

A király ezután követet küldött mindkét herceghez, hogy jöjjenek mindketten a királyhoz és induljanak seregükkel a görögök vára, Nys[259] ellen. A király ugyanis ravaszul a vesztüket tervezte, mert ha mindkettőjüket gyanútlanságukban elfoghatta volna, attól fogva már nyugodt lehetett volna. A hercegek azonban átláttak a király cselén és óvatosan gondoskodtak biztonságukról. László a sereg felével a Nyr-vidéken maradt, Geysa pedig elment a királlyal; nem is merészeltek ártani neki, mert biztosak voltak abban, hogy László erős kézzel bosszút áll majd testvéréért.

(112.) Ezalatt a Nysbeli emberek bőven hoztak a királynak és a hercegnek aranyat, ezüstöt meg drága köntösöket. Majd hazatérőben Keve váránál elvált egymástól a király és a herceg. Testvére tanácsára László Byhor várából Rusciába ment segítséget kérni barátaitól, hogy biztosítsák magukat a király mesterkedéseivel szemben. Mert már mindenki tudott a sérelemről meg a király és a hercegek közötti viszálykodásról. Majd a seregüket mozgósítván gyakran követeket is váltottak, végül pedig a király és a herceg Strigoniumba[260] ment, innen a megállapodás szerint mindketten csupán nyolc, a püspökök és a főemberek közül való ember kíséretében a városhoz közel fekvő szigetre hajóztak, hogy ott tárgyaljanak. Itt sokáig vádaskodtak és mentegetőztek, végül pedig, miután megkötötték a békeszerződést, Geysa visszatért a hercegségébe.

(113.) A király pedig Albába ment. Azután elküldte a király Geysa herceghez az Isten előtt utálatos Vydet és a szelíd Erneyt.[261] Geysa óvatosságból őriztette őket, mert félt Vid árulásától. A herceg pedig a váradi püspököt és a hitvány Vathát küldte a királyhoz, a király pedig ugyancsak őriztette őket. A király pedig Meger faluból a Rabcha folyó felé ment a három teuton vezér elé, akiket segítségül várt Geysa herceg ellen. Mivel a herceg mellett nem volt ott a testvére, sem barátai, hogy megsegítsék, visszaküldte a királyhoz Videt meg Erneyt, fegyverszünetet adván Szent Márton napjától Szent György ünnepéig.[262] Ennek hallatára a király is visszaküldte Vathát és a váradi püspököt.

(114.) Ebben az időben az Úr születésnapját a király azon a helyen ünnepelte, amelyet Geminum Castellumnak mondanak.[263] Azután Zalába ment, ahol a teutonok vezére, Marchrat és Vyd arra bujtotta fel a királyt, hogy támadja meg a herceget. Vid ugyanis ilyeneket sugalmazott a királynak: „Most könnyen és biztosan legyőzheted a herceget, hiszen nincs segítsége, de ha elhalasztod a támadást, a fegyverszünet leteltéig, még reménykedhet, hogy megmenekül.”

És amikor Salamon király Zugzardra érkezett és tábort ütött Kestelci helységénél, a Szent Megváltó monostorába ment vecsernyét hallgatni.[264] Vecsernye után pedig a monostorban Vid és mások a következő tanácsot adták a királynak: „Uram, tudod, hogy László Rusciába ment, Lampért meg Poloniába, hogy zsoldossereget fogadjanak testvérük, Geysa herceg számára; gyakran tanácsoltuk már neked, most is ezt tesszük, törj rá a hercegre, aki Igfan erdejében vadászik,[265] támadjuk meg őt az éj csendjében, fogjuk el és szúrjuk ki a szemét. És amikor László meg Lampért visszajönnek, vagy sereget is hoznak, már nem tudnak ellenállni nekünk. S ha mindezt meghallják, be sem mernek jönni az országba. Megteheted ezt, mert tanácsosai a te híveid. Azután a hercegséget nekem adod, és így biztosítod a koronádat.”

A király pedig meghallgatta ezt, majd megígérte, hogy gondolkodni fog a hajnali zsolozsmáig. És tetszett neki a tanács.

Az ottani apát azonban, egy Willermus nevű latin, bezárkózott egy rejtekhelyre, mintha Istenhez imádkoznék a monostorban, és hallotta, amikor ezt tanácsolták. Nyomban hírnököt küldött a herceghez, és vele egy levelet, hogy óvakodjék a királytól. Amikor azután a hírnök a herceghez érkezett, ott voltak a herceg rosszindulatú tanácsadói, vagyis inkább árulói, nevezetesen Petrud, Zounuk és Bykas,[266] és ezt mondták: „Urunk, herceg, ne félj, mert az apát részeges ember és részegségében küldött hozzád hírnököt, nem tudja, mit beszél.” Ezt pedig azért mondták, mert a herceget Salamon kezére akarták adni.

(115.) A herceg pedig bízott bennük, és ugyanott, azaz Ifgan erdejében vadászni indult. De fivérét, Lászlót Bohemiába küldte – mert Rusciából már visszatért, de segítség nélkül –, hogy kérje meg Ottót, a cseh herceget, segítse meg őket szorult helyzetükben.[267]

(116.) Azon a reggelen, amikor a király határozni akart, és elment a hajnali zsolozsmára, az apát ismét elrejtőzött a monostorban, hogy hallja a tanácskozást; ő ugyanis a herceg híve volt, mert az fia volt annak az embernek, aki az ő templomát alapította. Amikor elénekelték a hajnali zsolozsmát, mindenki kiment, de a király és Vid ott maradtak, és abban a tervben állapodtak meg, amelyet Vid tanácsolt a királynak. Amint ezt meghallotta az előbb említett apát, nyomban levetette szerzetesi öltözékét és világi ruhát öltött, majd kardot kötve lóra szállt, és nagy sietve a herceghez ment; őt reggel még alva találta, de fölébresztette, és ezt mondta neki: „Herceg, menekülj, mert ha nem menekülsz, tüstént itt lesznek Salamon katonái, hogy elfogjanak.”

A herceg, mozgósítván a seregét, azt tervezte, hogy gyorsan Bohemia területére megy fivéréért, Lászlóért, de a király elébe vágott. Vid úgy irányította a királyt, mint mester a tanítványát, s a király jog szerint nem, de valójában az ő alattvalója volt; óvakodjék ettől minden ember, de kiváltképp a királyok! Az álnok Vid gonosz tanácsa lépre csalta őt, úgyhogy megindította seregét a herceg ellen.

(117.) A herceg és serege Kemeynél[268] találkozott a királlyal. A herceg főemberei – helyesebben árulói – titokban követeket küldtek a királyhoz, mondván: ha a király méltóságaikban megtartja és kegyébe fogadja őket, az ütközetben cserbenhagyják a herceget és átpártolnak a királyhoz. A király biztosította őket erről, esküt is tett rá, majd nyugodtan átkelt a befagyott Tiszán a herceg ellen.

És amikor már közeledett az összecsapás, a király Nog fiának az egyházánál fölfegyverkezett, egyesítette csapatait az ütközetre és megtámadta a herceget; le is győzte őt, mert a herceget segítői álnokul elhagyták. Geysa főemberei, Petrud és Bykas három várcsapattal az ütközet alatt átpártoltak Salamonhoz, ahogy ígérték. Geysa herceg pedig, bár seregének legnagyobb része cserbenhagyta, mégsem riadt vissza attól, hogy csupán egy csapattól kísérve a legádázabb küzdelembe bocsátkozzék Salamon harminc csapatával.

Az árulók futás közben jelt adtak a királynak – ahogy Júdás, az áruló is jelt adott –, felemelték a pajzsukat, hogy a király katonái ne üldözzék őket. A király serege azonban nem tudta, hogy ez az árulás jele, és látván, hogy a herceg csapatai futnak, üldözőbe vette és elpusztította őket, úgyhogy az árulók közül csak nagyon kevesen kerülték el a halált. Bárcsak egy se menekült volna meg közülük, hiszen jótevő urukat a legaljasabb módon elárulták!

A herceg pedig, miután minden katonája elpusztult, abbahagyta a harcot, Cothoydnál átkelt a Tiszán, és káplánját, a fekete Györgyöt elküldte testvéréhez, Lászlóhoz, hogy a lehető leggyorsabban siessen hozzá, írástudó klerikusát, Ivánkát pedig Lampérthoz küldte. És Geysa Vaciáig lovagolt, ott találkozott testvérével, Lászlóval és sógorukkal, Ottó herceggel,[269] akik erős segítő csapatokkal érkeztek. Amikor Geysa herceg meglátta testvérét, Lászlót, nagy fájdalmában sírva fakadt, mert elveszítette derék híveit és panaszkodni kezdett az árulókra. Az erős lelkű László pedig bátorítgatta testvérét, ne sírjon, hanem kérje inkább a mindenható Isten kegyelmét, hogy vesse a győztest a legyőzöttek hatalma alá, ahogyan ez a háború rendje.

(118.) A király és a herceg nagyböjt előtt ütközött meg Kemeynél, szerdai napon az után a vasárnap után, amikor az Exsurgét éneklik.[270]

Ebben az ütközetben a Vecelinus nemzetségből való Márton fia, Opus, a híres vitéz párviadalban legyőzte a herceg Péter nevű vakmerő vitézét, aki gesztenyeszín lován ülve a többiek előtt vonult, ragyogó páncélban, aranyos sisakkal tündökölt és viadalra hívta a vitézeket. Salamon csapatából egyedül Opus ugratott oda fakó lován, csuklyás páncélban az említett vitézhez, és lándzsájának villámszerű döfésével áttörve a páncélját, Péter szívének a közepébe szúrt.[271] Az ütközetben pedig Opus sűrű kardcsapásaival akkora pusztítást vitt véghez, hogy a csapások gyors ide-oda osztogatásától megmerevedett a jobb keze, és kardjának markolatához tapadt. Salamon király pedig, de kiváltképp a teutonok bámulták Opus erejét és bátorságát a küzdelemben.

(119.) A győzelem után a király Thoroydnál átkelt a befagyott Tiszán, és Péter fiának udvarházában szállt meg; itt hallotta, hogy Geysa találkozott László és Ottó hercegekkel, akik sok erős harcossal érkeztek hozzá. Az utálatos Vid pedig ezekkel a szavakkal tüzelte a királyt: „Nemrég legyőztük a seregét, az előkelőbbeket megöltük, őt magát rémületbe ejtettük, és most a szolgákat szedte össze, kaszásokat gyűjtött egybe, és ezek csapatával veszi magát körül. Nem lehetnek kétségeink, hogy egy szempillantás alatt elnyeljük őket. A csehek seregét a bácsiak csapatával magam fogom a korai halál veszedelmébe dönteni, míg társaim pihennek.”

Erney pedig, aki mindig békeszerető volt, sírva fakadt ennek hallatára. Mikor Salamon látta, hogy sír, így szólt hozzá: „Erney ispán, úgy látom, a herceg híve vagy, és csak színlelelésből maradsz velem.” Erney pedig így felelt: „Semmiképp sem, uram, de nem akarom, hogy testvéreiddel harcolj, és hogy egymást öljék a katonák, fiú az apát, vagy apa a fiát.” Azután Vid ispánnak ezt mondta Erney: „Te biztatod az urat, hogy testvéreivel harcoljon, és azt mondod, hogy a kaszásokat meg a villásokat gyűjtötte össze. Vigyázz, mert amit ezer kaszás levág, tízezer villás sem tudja majd összeszedni, sem számba venni az Istenen kívül. Illő dolog meghalnunk a királyért, de jobb volna helyesebb tanácsot követnünk.”

A király tehát bízva Vid szavában sietve elindult seregével és szerdán megszállt Racuson. A hercegek: Geysa, László, Ottó és az egész magyar sereg, amely velük volt, Vacia környékén szállt meg. Itt pedig egy nagy erdő volt, senki sem lakott benne, csak egy Wach nevű szent életű remete, róla nevezte el később Geysa herceg az itt alapított várost.[272]

(120.) Midőn tehát az említett sereg itt várakozott az ellene vonuló Salamonra, a hercegek egyik reggel lóháton, azon a helyen, ahol most Szent Péter apostol kőkápolnája áll,[273] arról tanácskoztak, hogyan fognak megütközni. Amint itt álltak, Boldog László fényes nappal mennyei jelenést látott, és így szólt testvéréhez, Geysa herceghez: „Láttál valamit?” Mire ő így felelt: „Semmit.” Erre így folytatta Boldog László: „Míg itt álltunk és tanácskoztunk, íme »az Úr angyala leszállt« az égből, aranykoronát hozott a kezében és a te fejedre illesztette, ezért bizonyos vagyok benne, hogy miénk lesz a győzelem ajándéka, a megvert Salamon pedig száműzöttként menekül majd az országból. Az országot és a koronát pedig neked adja át az Úr.”

Geysa erre így szólt: „Ha az úristen velünk lesz és megoltalmaz bennünket ellenségeinktől, és ez a látomás beteljesedik, akkor templomot építek itt, ezen a helyen az ő anyjának, a szentséges Szűz Máriának.”[274]

(121.) Így szólván tábort bontottak és megszálltak azon a birtokon, amelyet Zymgotának neveznek. Egy Monorod nevű hegy húzódott a két sereg között;[275] és csütörtökön hajnalhasadtakor meg akartak ütközni, de a leszálló sűrű sötét köd megakadályozta őket ebben. A következő éjjel azután lovaik kantárát a kezükben tartva várták a napkeltét. Pénteken[276] virradatkor a király elrendezte csapatait és átlovagolt a Monorod-hegy gerincén, meghagyta a málhásoknak, hogy maradjanak a hegy oldalában, hadd higgye azt az ellenség, amikor meglátja csoportjukat, hogy nem poggyászvivők, hanem őrségül állították őket oda.

Vid pedig azt mondogatta: „Mihelyt megpillantják seregünket, rögtön futásnak erednek.”

De virradatkor a hercegek is elrendezték hadsoraikat. És amikor László felöltötte fegyverzetét, leborult a földre és a mindenható Isten kegyelmét kérte; és fogadalmat tett Szent Mártonnak, ha az Úr neki adja a győzelmet, azon a helyen templomot épít Szent Márton tiszteletére. Így is történt.[277] A bihori sereg közepén Lászlót a balszárnyra, Ottót pedig a jobbszárnyra állították. Geysát pedig a nitrai sereggel középen helyezték el. Ezenkívül mindkét oldalon háromszor három csapatot állítottak fel négyes sorban, tartaléknak. És amikor a király leereszkedett a hegyről, úgy látszott, hogy Geysa serege, amely alacsonyabb helyen állt, Salamon összes csapatai fölé magasodik. Ezt látván Erney így szólt Vid ispánhoz: „Csoda volna, ha ezek a csapatok megfutnának előlünk, hiszen akkor nem a Dunának háttal álltak volna föl; azt hiszem, föltett szándékuk győzni vagy meghalni.”

László herceg pedig serege előtt egy magas lovon ülve körbejárt, hogy buzdítsa és lelkesítse embereit. És amikor lándzsájával hozzáért egy tüskebokorhoz, lándzsájára – különös! – egy hófehér menyét ült, és végigfutva azon az ölébe menekült. Amikor pedig megkezdődött a csata, Vid ispánt és a bácsiakat a csehek mindjárt az első összecsapáskor irgalmatlanul leterítették. László herceg pedig fölcserélte jelvényeit Geysa herceg zászlajával, azért, hogy Salamon merészebben támadjon a Geysa jelvényeit viselő csapatra abban a hiszemben, hogy az Geysa serege, amelyet a minap legyőzött. László herceg ugyanis meg akarta oltalmazni testvérét, Geysa herceget Salamon támadásától, és ezért ő akarta felfogni a csata első rohamait.

A király tehát, amikor László csapatához érkezett, felismerte őt és a félelemtől rémülten megparancsolta a zászlóvivőknek, hogy irányítsák a csapatokat Geysa herceg csapatai ellen. László azonban, látva, hogy a király félelmében kitér előle, mindenkit megelőzve maga rontott rá a király csapataira, és az összes vitéze hátulról támadt a királyra. Szemből meg Geysa herceg rohanta meg őket hevesen vitézeivel. László katonái pedig a kegyetlen „halálba küldték” Salamonnak a völgykatlanban hátratekingető, rémítően csattogó kardoktól megsebzett csapatait. Szemből pedig Geysa vitézei nyújtották nekik a halál keserű poharát. Hullanak a teutonok, futnak a latinok, de nem tudják, merre meneküljenek, és úgy rogynak össze a magyarok szeme előtt, mint a marhák a vágóhídon.

Salamon király pedig, miután csaknem minden emberét megölték, elmenekült és Zygetfeunál átkelve a Dunán, Márton fiával, Opussal végre eljutott Musunba anyjához és feleségéhez.[278] A hercegek serege reggeltől estig üldözte őt és embereit. Mert az említett csatában nemcsak teutonok és latinok estek el, hanem állítólag Hungaria haderejének nagyobb része is odaveszett.

(122.) Geysa és László hercegek pedig, miután az isteni végzés a győzelem diadalával felmagasztalta őket, a megöltek holtteste fölött háromszor zengtek dicséretet Istennek. László herceg azonban, amilyen különösen jámbor volt mindig, látván a sok ezer elesettet, bár ellenségei voltak, akiket megöltek, mégis lelke „mélyéig megrendült” és keservesen siratta őket, „nagy zokogással”, arcát és haját tépve, mint az anya fiai temetésén. Később ezeknek a zsákmányából épült a monorodi templom. Marchart, a teutonok vezére és Sentepolug,[279] a csehek vezére – miután katonáik elestek és ők maguk is súlyosan megsebesültek – fogságba estek.

És amikor László sóhajtozva járkált az elesettek között, meglátta Erney ispán holttestét; rögtön leugrott lováról, átölelte, és sírva így szólt: „Erney ispán, te békeszerető, úgy siratlak téged, mintha a testvérem volnál, mert szíved és eszed a békével volt teli.” Fölemelte őt saját kezével, megcsókolta, és meghagyta vitézeinek, hogy Baciában[280] temessék el tisztességgel.

Másfelé is járt László, és amikor Vid tetemét megpillantotta, így szólt: „Fájlalom halálodat, bár mindig ellenségünk voltál; bárcsak életben maradtál és megtértél volna, és a békét erősítetted volna meg közöttünk! De csodálkozom, miért akartad a hercegséget, hiszen nem a hercegek nemzetségéből származtál, miért kívántad a koronát, mikor nem királyok véréből való voltál? Most látom, hogy lándzsa járta át szívedet, amely a hercegségre sóvárgott, és fejedet, amely a koronát kívánta, kard hasította ketté.” De meghagyta, hogy őt is temessék el.

Geysa és László katonái azonban, akik a Vid tanácsa miatt kitört háborúban elesett testvéreik vagy fiaik halála miatt telve voltak elkeseredéssel, nyomban leugrottak lovukról, Vid mellét késükkel felhasították, aztán nekiestek a szemének, földet szórtak bele, és azt mondták: „Sohasem lakott jól a szemed kincsekkel és méltósággal, most hát lakassa jól szemedet és szívedet a föld.”

A csehek hercege, Ottó pedig, aki életét tette kockára értük, bőségesen megjutalmazva tért haza.

(123.) És amikor Salamon Musunba érkezett, meglátta őt az anyja és megsiratta őt, miként az egyetlen fiúnak kijár,[281] akit annyi jótól fosztott meg az Isten, és így korholta őt: „Drága fiam, sohasem hallgattál a tanácsomra, sem Erney tanácsára, sem más híveid tanácsára, hanem mindig Vyd tanácsával értettél egyet, és íme, most tönkretetted magadat és tieidet! Nem javasoltam-e, nem mondottam-e mindig, hogy elég neked Hungaria koronája, és add békességgel testvéreidnek a hercegséget. Vid most már nem lehet herceg, s téged sem koronáznak meg többé.” Ennek hallatára a király haragjában arcul akarta csapni anyját, a felesége azonban lefogta a kezét. Minthogy most már megértette Salamon király, hogy „az Úr nem segíti őt” a háborúban, még azon az éjszakán sietve visszahúzódott Musunba és Posonba; ezeket a várakat már régebben megerősítette. Anyját és feleségét is ott hagyta, mikor a csatába ment; és ezért, mikor a csatában alulmaradt, ide húzódott vissza a hercegektől való félelmében.

(124.) Geysa király megkoronázása

Ezután Geysa és László hercegek seregükkel Albába mennek. Majd miután Castrum Portét, Bobuthot,[282] Albát és más várakat igen erős katonai őrséggel biztosították, elbocsátották seregüket, és Hungariában laktak. Akkor Geysa Magnus herceg[283] a magyarok ösztönzésére elfogadta az ország koronáját. A koronázás után elment arra a helyre, ahol a látomás megjelent neki, és fivérével, Lászlóval tervezgetni kezdték, hol tegyék le a Szűzanya tiszteletére építendő templom alapjait. És mikor ott álltak Vacia táján, ahol most Szent Péter apostol egyháza van, egy szarvas jelent meg nekik, agancsa telis-tele volt égő gyertyákkal és futni kezdett előlük az erdő felé, és megállt azon a helyen, ahol most a monostor van. Midőn a vitézek rányilaztak, a Dunába vetette magát, és többé nem látták. Ennek láttán így szólt Boldog László: „Valójában nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala.” És szólott Geysa király: „Mondd meg nekem, szeretett testvérem, mit jelentenek a szarvas agancsán látott égő gyertyák.” Felelt Boldog László: „Nem agancsok azok, hanem szárnyak, és nem égő gyertyák, hanem ragyogó tollak, s azért állt meg ott, mert megjelölte a helyet, hogy a Boldogságos Szűznek ott építtessünk templomot, s ne másutt.” És hogy az első látomás helye se maradjon épület nélkül, Geysa király és testvérei elhatározták, hogy ott egy kápolnát építtetnek Szent Péternek, az apostolok fejedelmének a tiszteletére. Geysa király tehát megalapította a vaciai egyházat, sok javadalommal és birtokkal is megajándékozta, de nemcsak ezt, hanem a budai egyházat is; ennek adta a pesti vámot, három falut Simigiumban és értékes fölszerelési tárgyakat.[284]

(125.) Ekkor a bissenusok közös akarattal arra kérték Geysa királyt, hogy ajándékozza meg őket szabadsággal, s akkor ők teljesen megfékezik Salamon király támadását, úgyhogy ki sem mer jönni Musunból és Posonból Hungaria zaklatására. Geysa király pedig megígérte, hogy teljesíti kérésüket, ha ők is beváltják, amit ígértek. A bissenusok tehát Zultan[285] nevű vezérükkel együtt Salamon király ellen lovagoltak. Salamon király pedig a teutonok őrgrófját hívta segítségül, pénzt ígérve neki. Mikor a bissenusok ellen felvonult az őrgróf, és meglátta félelmetes és rettenetes külsejüket, megijedt. Különösen azért, mert eszébe jutott, milyen nyomorultul pusztultak el a magyarok kezétől Willermus, Poth meg Marcard vezérek. És képmutatóan azt mondta a királynak, hogy nagyböjti időben[286] nem bocsátkozhatnak ütközetbe. De csak ütközzék meg a király, ha akar, és ha a bissenusok bizonyulnának erősebbnek, ő maga is habozás nélkül a király segítségére siet. Fel is vonult seregestül Bachy hegyére[287] és innen nézte a harcolók összecsapását. Amikor pedig összecsapásra került volna a sor, a bissenusok megfutamodtak Salamon elől, „mint ahogy a viasz elolvad a tűztől”; sokan elestek közülük, mások a Ferteu-tóba[288] merültek s csak kevesen menekültek meg Zultannal együtt. Miután így legyőzték a bissenusokat, az őrgróf kérte a pénzt Salamontól, de az nem adott neki semmit. És még meg is fenyegette őt, hogy bevádolja a császárnál, mert félelmében még mutatkozni sem mert a hitvány bissenusok előtt. Az említett őrgróf, név szerint Hernuh,[289] haragjában Salamonra akart támadni, de félt a császártól, engedett, és szomorúan visszatért hazájába.

(126.) A császár bejövetele

Salamon király pedig, tartván Geysa királytól és fivéreitől, vagyonával és családjával Stiriába ment, s miután anyját és feleségét az agmundi kolostorban hagyta, visszatért Musunba,[290] mert sereget akart gyűjteni, hogy testvéreit megtámadja. Salamon ereje napról napra fogyott, míg amazok szerencsésen gyarapodtak sikerekben, ezért ijedten a császárhoz folyamodott, hogy ő nyújtson neki segítséget a Hungariába való visszatéréshez. És bár bőségesen adott pénzt a katonák zsoldjára, a teutonok és a latinok a magyaroktól való félelmükben mégsem jöttek vele.

Salamon király pedig országa elvesztése miatt panaszkodott a császárnál, mondván: erőszakosan űzték el országából, és nem annyira rajta, mint inkább a császár uralmán esett ez a sérelem. És ezt is mondta: „Hiszen Hungaria a tied, a te országod, amelyben engem tettél meg királynak, uralkodásom alatt ez ország javait évenkénti adóban hálásan fölségednek ajánlották fel és parancsod szerint szolgáltunk neked. Most pedig mindezt megtagadják tőled azok, akik uralmad megdöntésén mesterkednek. Ezért hát gyere Hungariába, bosszuld meg sérelmedet ellenségeiden és vedd birtokodba az országot!”

(127.) E szavak hatására tehát a császár nagy sereggel bejött Hungariába.[291] Seregének ellátására pedig bőven hoztak élelmiszereket dunai hajókon. Midőn a császár a Wag folyóhoz érkezett, Salamon három fogadott csapattal Semptéről Nitria felé lovagolt. Az ifjak pedig kirohantak és összecsaptak vele, hol ezek, hol amazok futamodtak meg és sokáig harcoltak vérontás nélkül. Az ezer közül is kiváló Opus vitéz paripáján ülve a vár kapuja ellen tört, és a harcosok közül egyet lesújtott. A nitriaiak pedig társuk halálán megdöbbenve hangosan feljajdultak, Opusra dobálták lándzsáikat és paripáját megölték. Ő maga azonban bátran szembeszállt velük és sértetlenül megmenekült. A teutonok, akik visszatértek innen, elmesélték a császárnak Opus bátorságát és hihetetlen erejét a harcban. A császár pedig magához hívatta őt, dicséretekkel halmozta el és nyájas szavakkal kedveskedett neki. És megkérdezte Salamontól, hogy Geysának és Lászlónak sok ilyen jó vitéze van-e. Salamon pedig dicsérni akarván a magyarokat, meggondolatlanul így felelt: „Sokan vannak, még sokkal jobbak is.” Erre a császár: „Ha így áll a dolog, és ilyen vitézek harcolnak ellened, nem fogod visszaszerezni az országot.”

(128.) Amikor Geysa király meghallotta, hogy a császár Vaciára érkezett, bölcs tanácsot követve elrendelte, környékezzék meg és hangolják jóindulatra az aquilegiai pátriárkát, akinek a tanácsaira mindig hallgatott a császár; de ugyanúgy az összes teuton vezért is, sok pénzt ígérve nekik, ha a császárt rábírják a visszafordulásra. A pátriárka és a vezérek az ajándékok csábítására és az arany után sóvárogva különböző koholmányokkal igyekeztek a császárt rávenni arra, hogy forduljon vissza. A pátriárka azt találta ki, hogy álmot látott, amely napnál világosabban azt jelenti: a császár egész seregét Isten bosszúja fogja elpusztítani, ha minél előbb vissza nem fordul.

A vezérek is – ehhez hasonlóan – arról meséltek, hogy isteni intelem rémítette meg őket, és panaszkodtak a császárnak, hogy úgy sejtik, valami baj fenyegeti őket, ha gyorsan vissza nem fordulnak. A következő éjszakán pedig a teuton vezérek kitanították néhány ravasz katonájukat, hogy kiáltozással és pajzsukat egymáshoz ütve tegyenek úgy, mintha lázadás tört volna ki a seregben. Amikor ezt megtették a katonák, a császárt és az egész sereget nagy rémület szállta meg, mivel sejtelmük sem volt a kieszelt cselről és ravaszságról. Így hát egész éjszaka nagy volt a zűrzavar a táborban. Reggel a császár tanácskozásra hívta össze a pátriárkát és a vezéreket, hogy eldöntsék, mi a teendő. A pénzzel megvesztegetett pátriárka és a vezérek tehát mindenképpen azt tanácsolták neki, hogy forduljon vissza. A császár tehát, akit rászedtek ezek a ravasz emberek, azt színlelte, hogy majd később megsegíti Salamont, és hajóit szétrombolva visszatért Theutóniába.

(129.) Salamon megfutamodik

Salamon király csalatkozott reményében, és sóhajtozva, szomorúan húzódott vissza Posonba. Geysa király „kezében megerősödött az ország”, és ettől fogva Magnusnak hívták a királyt. A hercegséget fivérének, Lászlónak adta át. László herceg pedig sok napon át ostromolta Poson várát. Salamon katonái kijöttek a várból és megküzdöttek László katonáival. Salamon és László is kijöttek néha, és másik pajzsot kézbe véve közkatonaként harcoltak. Történt pedig, hogy László a déli pihenő idején a vár alá ment. Salamon látta, hogy közeleg, és fegyverzetet cserélve, hogy ne ismerjék fel, eléje ment, és László nem is ismert rá. Salamon katonái a várfalon ülve nézték őket; Salamon pedig azt hitte, hogy egy szerviens, odament, hogy megküzdjön vele. De mihelyt a közelébe ért és arcába tekintett, két angyalt látott László feje fölött, akik tüzes karddal röpdöstek és a herceg ellenségeit fenyegették. Ennek láttára Salamon a várba menekült. Katonái így szóltak hozzá: „Mi ez, uram, mit láttunk? Még sosem láttuk, hogy te két vagy akár három ellenség elől megfutamodtál volna. Mi történt most?” Ő pedig ezt mondta nekik: „Tudjátok, hogy emberek elől nem menekültem volna, de ez nem ember, mert tüzes karddal védelmezik őt.”[292] Ennek hallatára elcsodálkoztak, és még jobban félni kezdtek tőle.

(130.) Salamon katonái az ínség kényszerében Lászlóhoz mentek, ő pedig hercegi nagylelkűséggel és kegyes bőkezűséggel bánt velük és megengedte, hogy szabadon visszatérjenek urukhoz.

Abban az időben Magnus király Zugzardon ünnepelte az Úr születésnapját. Kérésére Dezső érsek[293] ünnepi misét mondott, és ékes beszédével meglágyította a király szívét s békességre hajlította. Mikor vége volt a misének, és minden szertartást elvégeztek, a király meghagyta, hogy a püspököket és az apátokat kivéve mindenki távozzék. Ekkor a király könnyek között leborult az érsek és más egyházi személyek, vagyis főpapok előtt, s azt mondta, hogy vétkezett, mert a törvényesen megkoronázott királytól elvette az országát, és megígérte, hogy a királyságot visszaadja Salamonnak, és megbonthatatlan békében él vele, úgy, hogy maga jog szerint megtartja ugyan a koronát,[294] de csak az ország egyharmad részével, a hercegi hatalom tartozékával. A megkoronázott Salamon pedig kapja meg az ország kétharmad részét, amit korábban is birtokolt.

A püspökök tehát boldogan hálát adtak Istennek, mert úgy látták, hogy a király a Szentlélek kegyelmének hatására ismerte fel vétkét és tartott bűnbánatot. Ekkor Magnus király követeket küldött Salamon királyhoz, és levélben kifejtette neki a béke már említett feltételeit. Jöttek és mentek hát a követek, és minthogy a különböző felek különbözőképpen vélekedtek erről az ügyről, a valóságos kibékülés nem jöhetett létre.

Közben Magnus király súlyos betegségbe esett, és a május Kalendaeját megelőző hetednapon erényektől ékesen, minden halandó közös útjára lépett. Katolikus hitű, Isten előtt alázatos és igen keresztény uralkodó volt. Három évig uralkodott, és Vaciában temették el a Boldogságos Szűz templomában, amelyet ő alapított. Uralkodásának első évében nagy éhínség sújtotta Hungariát.[295]

(131.) Szent Lászlót királlyá koronázzák

Magnus király halálának hírére Hungaria nemeseinek teljes sokasága öccséhez, Lászlóhoz gyűlt, és általános egyetértésben, egyhangúlag és közös akarattal megválasztotta őt az ország kormányzására,[296] sőt valósággal kényszerítette rá nagyon szenvedélyes és sürgető kérésekkel. Mindnyájan tudták ugyanis, hogy tökéletesen fel van vértezve az erényekkel, hitében katolikus, kitűnik kegyességével, bőkezű az adakozásban, elöl jár a jótékonyságban. Úgy ragyogott, „mint felhők közt a hajnalcsillag”, mely elűzi a nyomasztó sötétséget; és „mint a telihold világít a holdtölte napjaiban”, sőt „miként a nap ragyog, úgy fénylett” az ő népe körében, „mint a hústól elválasztott háj”. És „úgy játszott az oroszlánokkal meg a medvékkel, mint a juhok a bárányaival”. Hát nem ölte meg az óriást, és nem törölte le a gyalázatott Izraelről? „Mindenütt megfutamította ellenségeit és kiirtotta” az ellenszegülőket. Mert nagy volt ő, neve szerint a legnagyobb. Ha pedig nevének etimológiájára utalunk, Ladislaus annyit jelent, mint Istentől a népnek adott dicsőség. Laos ugyanis népet jelent, a dosis pedig adományozó, vagy adományozás vagy adomány. Nevének első szótagja pedig, kiegészítéssel: laus, azaz dicsőség.

És bár a magyarok – akarata ellenére ugyan – királlyá választották őt, sohasem tette fejére a koronát, mert inkább a mennyei koronát óhajtotta, mint a földi, élő királyt megillető koronát. Azt sem akarta, hogy törvényesen megkoronázzák és ő viselje a koronát, mert az volt szíve vágya: ha kettejük között helyreáll a béke, visszaadja Salamonnak a királyságot, maga pedig a hercegséget tartja meg.

Miután pedig Isten rendeléséből átvette az ország kormányzását, nem a mulandó és elenyésző világi dicsőség, hanem a mennyei haza és az isteni dicsőség kiérdemlésére törekedett szíve minden vágyával. Mindig, minden ítéletében, de főként büntetőügyekben, amelyekben megtorlást vagy vérontással járó büntetést szabnak ki, az Úrtól való félelem útmutatását követte. Mert isteni sugallattól felvilágosíttatván tudta, hogy a király nemcsak irányít, hanem irányítás alatt is áll. Ezért minden ítéletében enyhítette a törvények szigorúságát,[297] és mindig szelíden irgalmas volt. Vigasztalója volt a kétségbeesetteknek, fölemelője az elnyomottaknak, kegyes atyja az árváknak. Nevét megváltoztatva kegyes királynak hívta őt az ország minden lakosa. Győzedelmes és tekintélyes, híres és fönséges volt, nemcsak neve szerint, hanem valóságos tettei miatt is; Hungariát is gyarapította.

(132.) Előbb Dalmáciát és Croatiát hajtotta uralma alá örök jogon. Mikor ugyanis Zolomér király gyermektelenül meghalt, felesége, László király nővére, akit férjének ellenségei számtalan jogtalansággal háborgattak, Jézus Krisztus nevében segítséget kért fivérétől, László királytól. Az ő sérelmeit keményen megtorolta a király, és Croatiát meg Dalmáciát teljes egészében visszaszerezte neki. Később aztán az említett királynétól a maga uralma alá hajtotta. Ezt azonban nem telhetetlenségből tette a király, hanem mert a királyi jog szerint őt illette az örökség. Hiszen Zolomér király első fokú rokonságban állott vele, és nem volt örököse.[298]

(133.) Továbbá: Salamon Posonban volt. A főtisztelendő püspökök pedig azon fáradoztak, hogy kibékítsék őket. László királyban pedig, noha tudta, hogy Salamon nagyon konok és összeférhetetlen, mégis győzött a kegyesség, és kiváltképpen igazságérzete ösztönözte – minthogy Lászlónak nem volt törvényes joga vele szemben, mindent a tényleges helyzet alapján tett, nem a jog szerint –, uralkodásának negyedik évében[299] kibékült Salamonnal, a királyi kiadások fedezésére elegendő jövedelmet biztosítva neki.

Az ország főemberei azonban óvatosan elejét vették a fenyegető háborús veszedelemnek: nem engedték, hogy megossza az országot Salamonnal, nehogy „az új helyzet még rosszabb legyen az előbbinél”. Salamon bűnnel terhelt lelkiismeretét a már korábban megfogant keserű harag marcangolta. Háborgó lélekkel dúlva-fúlva azon mesterkedett, hogy az ártatlan László vérét kiontsa. De „maga esett a verembe, amelyet ásott”.

Ugyanebben az évben belécsapott a villám az Úr keresztjébe, amely Albában állt.

László király pedig, miután rajtakapta Salamont a gazságon, elfogta őt és Vyssegrádon börtönbe vetette. Ott volt Salamon mellett a börtönben Bokun fia, Bodus.[300] Ezt nem félelemből tette László, hanem királyi rokona érdekében, aki mindig azzal fenyegetőzött, hogy „az előbbieknél is gonoszabbakat” fog elkövetni, meg azért is, hogy Salamon dühe egy kissé csillapodjék. Ő maga szüntelenül imádkozott Salamonért, hogy térjen vissza Isten törvényéhez. Ha Salamon megtért volna, valóban visszaadta volna neki teljes egészében a királyságot, magának csak a hercegséget tartotta volna meg. És bár Salamon volt börtönben, László sokkal inkább bánkódott miatta.

(134.) Miután Salamon kiszabadult a börtönből, Szent István király és Boldog Imre hitvalló testének felemelése alkalmával[301] néhány napig a király mellett volt, de azután elmenekült és a kunok[302] vezéréhez ment, akit Kutesknek hívtak. Megesküdött neki, hogy az erdélyi tartományt tulajdonába adja és a leányát feleségül veszi, ha megsegíti László ellen. Kutesk vezér pedig a hiú reménytől vezetve nagyszámú kunnal megtámadta Hungariát, és egészen Ung és Borsua várak[303] vidékéig jutott el. Ezt hallván László király rájuk rontott, megsemmisültek a színe előtt, és sok ezer kun hullott el „kardélre” hányva. Salamon király pedig Kuteskkel együtt futva úgy menekült, mint tépett tollú kacsák a keselyű karmai közül. László király tehát zsákmányt szedett tőlük, és „himnuszokkal meg magasztalásokkal áldották” az Urat, aki dicsőséges győzelmet adott nekik. Azután ugyanitt templomot is építtetett a mindenható Isten tiszteletére, meg a győzelem emlékére, mert az Isten segítségével nyerte el.[304] Salamon király pedig a rabló kunokkal betört Bulgáriába és Görögország határvidékeire, de a görög császár serege irgalmatlanul tönkreverte őket, és csak nagyon kevesen menekültek meg közülük.[305]

(135.) Amikor ugyanis a kunok meglátták a páncélosok nagy sokaságát, nagyon megijedtek és sietni kezdtek, hogy átkelhessenek a Dunán, mielőtt az ellenség körülzárja őket. Minthogy ezeknek nem volt páncéljuk, könnyebbek lévén gyorsabban haladhattak. Salamon és emberei meg a többi páncélos csak lassabban követték előresiető társaikat, mert fegyverzetük súlya akadályozta őket. Tél volt, sűrűn havazott, tele lett a szemük hóval, és a sűrű hófúvásban nem láthatták társaikat, akik előresiettek. Eltévedvén bolyongtak hát a pusztaságban. De az ellenség is a sarkukban volt és üldözte őket. Eljutottak egy üres és elhagyatott várhoz, bementek és ott maradtak egész nap meg egész éjszaka is. Az ellenség pedig mindenfelől körülvette a várat. Az ostromlottak látták, hogy éhen fognak veszni, és inkább azt választották, hogy harcolva halnak meg, mintsem éhen pusztuljanak. Kora hajnalban kirontottak hát az ellenségre, s elpusztítóikkal együtt pusztultak el; és sokan elestek azok közül is, akik őket pusztították.

(136.) Salamon király pedig alig tudott megmenekülni kevesedmagával; és könnyedén átkelt a Dunán, minthogy be volt fagyva. S amikor egy nagy berekhez érkezett, azt mondta embereinek, álljanak meg egy kis időre, hogy a lovak erőt gyűjthessenek. Ő maga pedig letévén a pajzsát úgy tett, mintha rögtön visszatérne, és bement a sűrű sötét erdőbe; otthagyta mit sem sejtő embereit, és nem is mutatkozott soha többé. A sok csapás megtörte, és meglátogatta őt az üdvözítő lélek; és ezektől a csapásoktól nem lett keményebb, és nem küzdött tovább az Isten jogos igazsága ellen, hanem amikor megérezte az irgalmas Isten büntető kezét, vétkeire gondolván följajdult és – amennyire a méltányos emberi gondolkodás megítélheti –, töredelmes szívvel vezekelve bánta meg bűneit. Csakugyan szerencsés kényszerűség, amely a jobbra ösztönöz; mert valóban szükségszerű, hogy akit a világ gyűlöl, azt Isten szeresse. Íme, Salamon király nemes teste, királyi gyönyörök közt nevelkedve, most porban és hamuban fekszik meggyötörve; és aki eddig földi javakért harcolt, már csak égiekre törekszik. Egész életét zarándoklásban és imádkozásban, böjtben és virrasztásban, munkában és könyörgésben töltötte. Egyszer még látták Hungariában Kálmán király idejében, de nyomban elrejtőzött, és soha többé nem mutatkozott.[306]

Az Úrhoz költözött ebből a világból, és Polában, Istria városában temették el. Felesége és anyja pedig Agmundban nyugszanak.[307]

 

Megjegyzések

225  Az esküvő 1058 őszén volt.

226 A Szent István halála (1038) és I. András trónra lépte (1046 vége) között tizenegy év nem volt.

227 Salamon megkoronázására 1057-ben került sor. Salamon tehát 1052-ben született. E koronázás időben megelőzte a magyar-német békekötést.

228 Az 1050-es évek végén I. András nem volt öreg, hiszen ı és testvérei az 1030-as években még kisfiúnak számítottak. Az országban található több Várkony falu közül a Szolnok megyei Tiszavárkony látszik a legvalószínűbbnek.

229 Felmerült a Vazul-fiakkal kapcsolatban, hogy közülük Levente volt a legidősebb.

230 Amikor Béla Lengyelországba ment már nem sógora, hanem annak fia, II. Bolesław (1058-1079) uralkodott.

231 A német sereget Weimari Vilmos szász őrgróf és Poto bajor gróf vezette. A cseh herceg ekkor II. Spytihnĕv (1055-1061) volt, akinek öccse I. András király leányát vette feleségül.

232 Musun Mosonnak, Bocon a Bakony hegységnek, Scirc a Veszprém megyei Zircnek felel meg. I. András 1060-ban halt meg.

233 I. Bélát 1060. december 6-án koronázták királlyá.

234 I. Béla gazdasági intézkedéseinek itt olvasható sorait a kutatás általában megbízható, hiteles tudósításnak tekinti. Mindenesetre dénárokat I. Béla korában nem vertek, csak a 11. század végétől, I. László korától.

235 I. Béla király ezzel a lépésével a régi idők népgyűlését támasztotta fel.

236 E lázadás 1060-1061-ben volt.

237 Demes a Komárom megyei Dömössel azonos. Kynisua a Répcébe ömlő nyugat-magyarországi Kőris-patakot jelölheti.

238 Zugzard Szekszárdnak felel meg. A krónikás etimológiája csak részben fedheti az igazságot, ahol a barna (brunus) színt a magyar szeg, a kopasz állapotot pedig a magyar szár szó fejezte ki. A legvalószínűbb feltevés szerint a Szekszárd névben a régi magyar szegszár ’sötétbarna, barnássárga’ színnév rejtőzik. Feltűnő, hogy a krónika szerint I. Béla ugyanúgy szár, tar ’kopasz’ volt, mint Koppány apja, Tar Zyrind, vagy Vazul testvére,

Szár László.

239 IV. Henrik 1063. szeptember 27-én hazatérőben már a bajor-magyar határhoz közeli Fischa folyónál járt, nem sokat időzött tehát Magyarországon.

240 Az e püspökkel azonos Dezső érsek a krónika 130. fejezetében szerepel, míg kalocsai érsekként 1075. évi oklevélben fordul elő.

241 1064. január 20-án Győrben.

242 Az Úr feltámadásának ünnepe húsvét, amely 1064-ben április 11-re esett.

243 Zvonimir csak 1076-tól lett Horvátország és Dalmácia királya, ezt megelőzően bán volt. Zvonimir I. Béla Ilona nevű leányát (vagyis Géza, László és Lampért nővérét) vette feleségül.

244 A magyar történetírás szerint a krónikában leírt esemény 1066-ban történhetett.

245 Zelyz a dunántúli Zselicséget jelöli. A Zselicszentjakabon Ottó somogyi ispán által létesített bencés monostor alapítólevele fennmaradt.

246 A tizenhárom éves időszak mindenképpen téves, hiszen Salamon összesen alig tizenegy évet uralkodott, ráadásul nem is végig békességben Géza herceggel.

247 A magyar-cseh összecsapás 1067-ben lehetett. Trenchen a mai Trencsénnek, Bohemia Csehországnak felel meg.

248 Az itt szereplő kunokon besenyőket kell érteni, magyarországi dúlásuk időpontja 1068. A Meses-kapu a Zilah melletti Meszes-hegységen átvezető, határvédelmi célt szolgáló kapu volt. Nyr a Nyírséget, Byhor Bihart, a Lapus a Lápost, a Zomus pedig a Szamost jelöli.

249 Dobuka az erdélyi Doboka várával, Novum Castrum pedig Abaújvárral azonos. A krónikában említett  őr (speculator) a határvédelem szakszava volt.

250 Kerlés az egykori Doboka megyében.

251 Ez még annak az időnek az emlékét őrzi, amikor nem követelték meg szigorúan a papi nőtlenséget. Váradi püspök 1068-ban még nem volt, mivel Váradra csak I. László király (1077-1095) helyezte át a bihari püspökséget.

252 A Zugnak a mai magyarban szög a megfelelője. Jelentése: ’barna, szőke’. Kedvelt lószínnév.

253 Az itt leírt esemény dátuma 1071. A bissenus és a bessus egyaránt a besenyők latin neve. Alba Bulgarica Belgráddal azonos (Bulgárfehérvár, Nándorfehérvár). A Zaua a Száva folyót jelenti, Buziás egy a Szerémségben fekvő falu neve volt. Zalankemen Szalánkeménnek felel meg.

254 Bulgária ezekben az évtizedekben önállóan nem létezett, hanem bizánci (görög) uralom alatt állott.

255 Vid Bács vármegye ispánja volt.

256 Szaracénoknak a mohamedán vallású népeket hívták. Magyar nevük – amely helynevekben is fennmaradt – szerecsen volt.

257 Az itt felsoroltak közül Wydus, Rodowan és Ilya ispánok 1067 körüli oklevélben, Franco püspök pedig 1075. évi oklevélben szerepelnek.

258 A görög császár ekkor VII. Dukas Mihály (1071-1078) volt.

259 Nys a mai Niš Szerbiában. A hadjárat időpontja 1072.

260 Strigonium Esztergom latin neve.

261 Erney ispán 1067 körül oklevélben szerepel.

262 1073. november 11-től 1074. április 24-ig.

263 Az Úr születésnapja karácsony, a dátum tehát 1073. december 25. Geminum Castellum ma Ikervár Vas megyében.

264 Kestelci a Szekszárdtól délre egykor létezett Kesztölc falu. A Szent Megváltó monostora a Szekszárdon I. Béla által alapított bencés apátság.

265 Az Igfan erdő a Nagyváradtól keletre elterülő Réz-hegységnek felel meg a hajdani Bihar megyében.

266 Zounuk neve Szolnoknak, Petrudé talán Petrődnek, Bykasé pedig Bikácsnak felel meg.

267 Ottó cseh (olomouci) herceg (1061-1087) Géza, László és Lampért nőtestvérét, Eufémiát vette feleségül, így nekik sógoruk volt.

268 Kemej a Tisza bal partján Szolnoktól északkeletre elterülő rész neve volt.

269 Cothoyd helye vitatott. Elterjedtebb nézet szerint Tokajjal azonos, de felmerült azonossága a tiszántúli Egyek melletti Kota-érrel. Vacia a mai Vácot jelöli.

270 Az ütközet dátuma: 1074. február 26-a.

271 E Péter a századi apátságot 1067 táján megalapító Péter lehet. Az alapítólevél szövege ránk maradt.

272 Az itt említett szerda 1074. március 5-e vagy március 12-e. Racus a Rákosmezőt jelenti. A krónikás téved, amikor azt állítja, hogy Vácot csak 1074 után alapították.

273 A Szent Péter-kápolna a középkori Vác egyik egyházi építménye volt.

274 Géza nem a váci püspökség, hanem a székesegyház alapítására tett fogadalmat.

275 Cinkota ma Budapest része, Mogyoród pedig Pest megyei község Budapesttől északkeletre.

276 A krónikában említett csütörtök 1074. március 13-a, péntek pedig március 14-e.

277 A krónika e helyütt a mogyoródi bencés apátság alapításáról ad hírt. Ennek védőszentje azonban nem Szent Márton, hanem Szent György volt.

278 Szigetfő a Duna jobb partján Rácalmás mellett feküdt.

279 Sentepolug nevében a Szvatopluk név korai, orrhangot tartalmazó alakváltozata őrződött meg.

280 A Bacia romlott alak Vacia helyett, amely Vácot jelenti. Vác tehát e krónikahír szerint 1074-ben már létezett.

281 Salamon anyjának nem egyetlen fia volt. Öccse, Dávid, túlélte Salamont.

282 Castrum Porte Kapuvárt, Babuth Babótot jelöli.

283 Géza másik, keresztény neve a Magnus volt.

284 A budai (óbudai) egyházat nem I., hanem II. Géza látta el adományokkal 1148-ban. A somogyi birtokok pedig 1148 utáni szerzemények.

285 A névben az arab szultán köznév őrződött meg, ahonnan végső fokon a magyar Zoltán név is származik.

286 Ha még 1074-ben járunk, akkor a nagyböjt március 5-tıl április 19-ig tartott, ha 1075-ben, akkor február 18-tól április 4-ig.

287 Feltételezés szerint e bácsi hegy a hajdan Moson megyei, ma ausztriai parndorfi hegyháttal azonos.

288 A mai Fertő-tó.

289 Ernı (Ernest) osztrák őrgrófról van itt szó, aki 1075-ben IV. Henrik (1056-1106) oldalán harcolva esett el a szászok ellen.

290 Admont stájerországi bencés monostor székhelye. Apácakolostorát azonban csak az 1120-as években alapították.

291 IV. Henrik 1074 augusztusának második felében indította meg hadjáratát Magyarország ellen.

292 Az egyház harcos szentjeinek legendáiban megszokott dolog, hogy harc közben fejük felett egy vagy több angyal lebeg.

293 Az évszám bizonytalan: az 1074-1076 közti évek bármelyike lehet.

294 Eltérőek a vélemények abban a vonatkozásban, hogy e helyütt királyi avagy a hercegi korona szerepel-e.

295 I. Géza halálának dátuma 1077. április 25-e. Uralkodása 1074-1077 közé, annak első éve tehát 1074/1075-re esik.

296 I. (Szent) László király 1077-ben lépett trónra.

297 Éppen ellenkezőleg: László nevéhez vérrel íródott, drákói szigorúsággal hozott törvények főződnek.

298 Zvonimir 1076-1088 között uralkodott. I. László 1091-ben avatkozott be a horvátországi belviszályokba, de Dalmáciát nem foglalta el.  László király az elfoglalt Horvátországot nem adta vissza nőtestvére kezére, hanem élére királyként unokaöccsét, Álmost állította.

299 1081-ben.

300 Vyssegrad a ma Pest megyei Visegrád. A Bokun (Bakony) a középkorban gyakori személynév alakváltozata.

301 I. Istvánt és fiát, Imrét – valamint még többeket – 1083-ban avatták szentté.

302 Megoszlanak a vélemények, hogy a krónika kunjai besenyők avagy úzok (torkok) voltak-e.

303 A hadjárat időpontja 1085. Ung Ungvárnak, Borsua pedig az egykori Bereg megyei Borsovának felel meg.

304 Feltételezés szerint e templom a Szabolcs megyei Kisvárda Szent Péter- egyházával azonos, s védőszentje miatt több valószínűséggel tartható görög, mint latin rítusúnak.

305 Salamon újabb, bulgáriai és görögországi hadjárata 1087-ben volt. Az említett bizánci császár I. Komnénosz Elek (1081-1118) volt.

306 Salamon 1087-ben meghalt. Magyarországon azonban a hagyomány halála után is tovább éltette őt.

307 Salamont az Isztriai-félszigeten lévő Pulában (Horvátország) szentként tisztelték. Salamon özvegye, Judit 1088-ban férjhez ment a lengyel uralkodóhoz. Admontban az Árpád-házi leszármazottak közül II. Béla Zsófia nevű leánya nyugszik.

308 E kunok kumánok voltak. Magyarországi betörésük időpontja 1091. A Copulch név Kapolcsnak ejtendő.

309 Az Umsoer (Omsóér) a Bihar északi részén folydogáló Ér-patakot, Thocoyd bizonnyal Tokajt, a Homok a Duna-Tisza köze homokos talajú vidékét, Bechey pedig a Tisza menti Becsét (Szerbia) jelöli.

310 Sclauonia Szlavóniának felel meg. A korabeli szóhasználatban ez Horvátországot jelentette. A krónika e mondata utalás I. László 1091. évi horvátországi hadjáratára.

311 Paganti-patak neve ma Poganis; Temesvártól délkeletre ömlik a Temes folyóba.

 

v20110417