|
Ez a történet arról szól, hogy én üldözöm a csukákat, és a csukák üldöznek engem. A megfogalmazás álomszerű, de - mint tudjuk - az álom egyetlen éjszakára korlátozódik; elbeszélésem időtartama pedig majdnem tíz év.
A Z I K E R V Á R I P A P (1968)
Tiszta és enyhe nyár végi idő volt, a víz csillogott és surrogott, az ártéri fák tömör lombja fölött madarak köröztek.
Nem tudom az olvasó ismeri-e azoknak a ritka pillanatoknak csodáját, amikor az ember megérzi a természetben lüktető hatalmas életet. s hirtelen - maga sem tudja hogyan -, részévé válik; boldogság fogja el, és úgy járja át a testét, mintha a meleg, illatos levegővel együtt folyton-folyvást belélegezné. Az idő állni látszik ebben a különös állapotban, a vízen az égbolt suhan és a vízililiom ok selymes szirmain gubbaszt a közeledő este.
Nos, ez az érzés volt bennem, ahogy ott ültem a Herpenyő partján, a korhadt fahíd közelében, szemközt az erdővel, amelyből avarszag áradt.
Gyermekkorom emléke csalt ide, ugyanis tizenhét esztendővel ezelőtt itt. a híd lábánál csodálatos sügéreket fogtam gilisztával és hajlított gombostűvel; úszó vagy másféle jelző nem is kellett, hiszen a kristálytiszta víziben jól látszott, hogyan kezdi enni a gilisztát a hal. Most – mint felnőtt, engedéllyel rendelkező horgász - különböző orsókkal, üveg-és textilbotokkal jelentem megtűnt idők színhelyén és csukát akartam fogni, mert jól tudtam, hogy a sügér gyermeknek való.
Kezdő voltam a javából, akinek úgy rémlett, hogy csukára kis hallal vagy véres haldarabbal kell horgászni. Fogtam is nagy nehezen egy virgonc keszeget, horogra tűztem és bedobtam a tisztásra, amely a hídtól tíz méternyire nyílott a vízinövényzet között. Kezemre és arcomra nagy, fekete szúnyogok telepedtek, de kedvező állapotomban - amelyben andalítás keveredett izgalommal -, jól tűrtem csípésük és marásuk, hiszen odalent a mélyben titokzatos árnyékok suhantak.
Ugye. ismerik a kezdő horgász reménykedő lelkét, aki kilósnál nagyobb halat még sohasem fogott? Ugye, tudják, hogy a háta nyirkos lesz az izgalomtól, amikor egy vízipók az úszójának szalad? Fenséges ez a várakozás, a teljes tudatlanságban fészkelő gyönyör.
Fél óra elmúltával — nagy tudatlanságomban — kettévágtam a keszeget, engedve a téveszmének, amely szerint a véres haldarabot a csuka jobban kedveli. Sőt, eltávolodtam a hídtól, s a bokrok között kerestem helyet, a hol több volt a szúnyog, mint ahányat isten valaha is megteremtett. Ám jó érzésem, oktalan vígságom még mindig tartott.
Ekkor a parton, biciklijét tolva megjelent az ikervári pap. Iszonyú bambuszbotjai voltak, vastag zsinórjai, rozsdás drótelőkéi, hatalmas hármas horgai és ördöngősen ficánkoló apró kárászai. Letelepedett arra a helyre, amelyet én épp az előbb hagytam el, összeszerelte egyik készségét és - sajnos - a másikat már nem is volt alkalma összeszerelni. Húsz perc alatt - ördögi egykedvűséggel - öt darab négy kilós csukát fogott. A látványtól hányingerem lett. Máig is gyötör az emlék.
Megfogta a csukáit, aztán így szólt: „Na, mára elég is . .” Nekem adta fürge kárászait, mert jószívű ember volt; adott néhány szakmai tanácsot, aztán felült biciklijére és elkarikázott a csontkemény földúton.
Akkor határoztam el, hogy nekem valamiképpen nagy csukát kell fognom. ha törik, ha szakad. Hiába, az irigység és a megaláztatás — szaknyelven: frusztráció — markában tartja az ember lelkét.
Odaültem az ördögi pap helyére, és - nem fogtam semmit.
Két héttel később megint ott voltam a Herpenyő partján, gondoltam : túljárok én a vidéki csukák eszén!
A hídon álltam. Már az első dobásom jól sikerült: a blinker fölröppent egy nyárfa tetejére, majd a zsinór ezüst szálát maga után vonva a sekély vízbe pottyant. Higgyék el nekem, egy pancser mindenre képes. Életem kockáztatásával fölmásztam a nyárfára és leráztam a zsinórt Aztán visszamentem a hídra, alighogy tekerni kezdtem az orsó fogantyúját, hatalmas ütést éreztem a boton. Nagy csuka volt a horgon . . . legalább öt másodpercig, majd villantóstul távozott.
„Azt a megveszekedett hétsz . . . ”,kezdtem , amikor egy szelíd hang szólított: „Isten nevét hiába ne vegyed, fiam , ha csukázol, köss drótelőkét a villantóhoz . . . ” Az ikervári pap volt; gyorsan fogott egy kétkilósat. aztán egy három kilósat, s mivel
látta, hogy ma nincs szerencséje,öröm és harag nélkül távozott. Én a szúnyogok és bögölyök ellenére kitartottam estig. Sikerült megakasztanom és partra vonszolnom egy hatvandekás csukát.
Aznap Sárváron aludtam, majd kora reggel kocsival indultam a Herpenyő felé. A betonúiról egy keskeny dűlő vezetett a hídnoz, a traktorok kivájták, vagy ötvenméteres szakaszon csontkemény agyagperemen kellett haladni, mert középütt
és kétoldalt ott volt a nagy gödör. Szívemben már csukák daloltak, így aztán nem nagyon figyeltem az agyagperemre; le is szakadt alattam, olyannyira, hogy az autó kerekei a mélyedés fölött lebegtek, az alja pedig a földre ült. Bögölyöktől és szúnyogoktól véresre marva három óráig feküdtem a kocsi alatt, a pajszerrel vájtam a betonhoz hasonló agyagot - az ikervári pap nagy ámulatára, aki éppen akkor tért vissza a Herpenyőről néhány szép csukával.
„Na, ebből nekem elég . . . ” - gondoltam, bár a pap jó ember volt, segítséget küldött, sőt fölajánlotta, hogy legszebb csukáját hazavihetem .Kell a fenének . . . ” - mondtam .
Megfürödtem a Rábában, lemostam magamról a vért és verítéket; a hideg víztől görcsöt kapott a derekam. Így hát mélyen a kormány fölé görnyedve vezettem kétszáz kilométert és megfogadtam, hogy bosszút állok a csukákon és az ikervári papon . ..
Bár azt máig sem tudom, hogy rajta miért akartam bosszút állni.
A Herpenyő tájékát azóta gondosan elkerülöm .
|
