Ki volt dr. Pénzes Balduin? Miért kellene ismernünk?

A második kérdésre egyszerű a válasz, a falunk szülötte és születésének századik évfordulója lesz 2010 szeptember 5.-én.

Az első kérdésre röviden talán azt mondhatnánk, hogy az 1945 augusztus 9.-én elindult katolikus hetilap, az Új Ember első főszerkesztője volt. Bővebben pedig azok adjanak választ erre, akik ténylegesen ismerték az embert és munkásságát.

Pénzes Balduin (Ikervár, 1910. szept. 5. – Bp., 1980. nov. 15.): irodalomtörténész, szerkesztő. Tanulmányait Sárváron, majd a pápai bencés gimnáziumban végezte. Itt érettségizett 1930-ban, majd felsőfokú tanulmányokat folytatott Pannonhalmán és Budapesten. A Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett diplomát magyar-latin szakon, és itt doktorált 1937-ben. 1936-ban szentelték áldozópappá. 1937-1938-ban Pápán a bencés gimnáziumban, 1938-39-ben Sopronban és Komáromban, 1939-től 1948-ig Budapesten a bencés gimnáziumban volt tanár. 1945-től 1957-ig felelős szerkesztője, 1957-től haláláig főszerkesztője volt az Új Ember című lapnak. Cikkei, magyar irodalomtörténeti tárgyú tanulmányai jelentek meg a Magyar Szemle, a Pannonhalmi Szemle, a Katolikus Szemle, a Vigilia és az Új Ember hasábjain. Sokat fordított latinról magyarra. – Irod. A Vigilia beszélgetése P. B.-nal (Vigilia, 1981. 2. sz.); Szeghalmi Elemér: A tanár és irodalomtörténész P. B. halálának évfordulójára (Új Ember, 1981. 46. sz.).

Életrajzi összefoglalójának forrása: http://mek.niif.hu/00300/00355/html/ABC11587/12039.htm

Pénzes Balduin, a szerkesztő

Nemrégiben volt tizenhárom esztendeje, hogy PÉNZES  BALDUIN bencés szerzetestanár, az Új Ember alapító főszerkesztője, hetvenéves korában elhunyt. Annak a nagy generációnak volt egyik fiatalabb képviselője a Szent Benedek rendben, melynek kiemelkedő vonulatába Kühár Flóris, Szunyogh Xavér Ferenc és Radó Polikárp tartozott.

Pénzes magyar-latin szakos tanár lévén, elsősorban az irodalom iránt érzett elhivatottságot már kispap korában. A pannonhalmi tanárképző elvégzése után a budapesti tudományegyetem bölcsészeti karán hívta föl magára a figyelmet; egyik kedvenc tanítványa volt „minden magyar literátor tanárának”, a legendás hírű Horváth Jánosnak; az ő tanszékére nyújtotta be doktori disszertációját is. „Az úgynevezett almanach-líra” című, hézagpótló munkája magán viseli a korszak irodalomtörténet írásának sok erényét: a gazdag anyagismeretet, a kor széleskörű bemutatását és a szabatos, értekező prózai nyelvet és stílust.

Ez a munka alapozta meg irodalmi pályáját. Később a fiatal, ambiciózus szerzetes Pápára, majd újra a főárosba került tanárnak. Ezzel egyidőben jelentek meg magvas tanulmányai és irodalmi cikkei a Magyar Szemle, a Katolikus Szemle és a Pannonhalmi Szemle hasábjain. Elemző tehetségén kívül ekkor vált roppant kifinomulttá vitakészsége is. Sokáig emlékezetes maradt Féja Gézával való többfrontos irodalmi polémiája a keresztény – magyar értékek védelmében.

Ilyen előzmények után nem érdemtelenül hívták meg az 1945. augusztus 9-én meginduló új katolikus hetilap, az Új Ember főszerkesztői posztjára. Utólag méltán elmondható, hogy a nemzet egyik legsúlyosabb korszakában, az idegen hadsereg által megszállt Magyarországon kellett eredményesen irányítania az egyetlen működő katolikus orgánumot. Laptulajdonosként a Szentszék által korábban kijelölt Actio Catholicát jegyezték be, amelynek akkori vezetője, Michalovics Zsigmond kanonok, egyike volt a Mindszenty bíboros nevével fémjelzett katolikus ellenállás kiemelkedő személyiségeinek.

Mindszenty bíboros megáldja az Új Ember új szerkesztőségét és kiadóhivatalát.

A kép jobb oldalán Pénzes Balduin és Mihalovics Zsigmond

A háború után talpraálló katolikus irányzat 1945 és 1948 között roppant erővel, tehetséggel és leleménnyel védte a keresztény világnézetet, az egyházat és a hívő magyarság érdekeit. A sztálinista diktatúra éveiben is példás kitartással helytállt. Pénzes elévülhetetlen érdemei közül egyet kiragadnék. A Mindszenty bíborost sújtó, koncepciós per lezajlása utána hazai hírlapok közül 1949 elején csak az Új Ember nem bélyegezte meg a mártír sorsú katolikus főpapot. A Fájdalommal c. egykori vezércikk máig a katolikus újságírás egyik bátorságot sugárzó, hősi megnyilvánulása. S ez a tett oroszlánrészt Pénzes Balduin nevéhez fűződik.

Visszatérve az Új Ember 1945-ös indulásához: új hangszólalt meg Pénzes vezércikkeiből, tanulmányaiból már a lap első hónapjaiban. Az indulást jelző vezércikk azokat a korszerű keresztény jegyeket és célkitűzéseket vetette föl, melyek a megváltozott világban és körülmények között a legjobban szolgálhatták a nemzet keresztény rétegeit, a hitet és a magyarságtudatot.

Pénzes gondolkodásában a kereszténység és a magyarság nem elválasztható fogalmak. Belül hordott, valódi patriotizmusa, nemzetszeretete minden mondatában ott él és munkálkodik. Nem véletlenül idézte oly gyakran – és később irodalmi tanulmányaiban is az ő életművüket tartja feldolgozásra érdemesnek – : Balassit, Pázmányt, Zrínyit, Széchenyit, Czuczor Gergelyt és Arany Jánost. Alkatától távol álltak azok a kozmopolita irányzatok és személyek, akiket a kor divatja egyre gyakrabban vetett be a politikai és kulturális köztudatba. Világnézetében ott izzott a nyugat-dunántúli parasztság mély istenhite és elkötelezett magyarságtudata; nem hagyta magát semmilyen téren tévutakra vezetni.

Az első évfolyamok kiváltképp harcos publicisztikájában Pénzes Balduin kiemelkedő szerepet vállalt. Az Új Ember 1946. május 12-i számában átfogó cikkben cáfolta a kommunista sajtó koholt vádjait, rámutatva azokra a hazugságokra és prekoncepciókra, melyek újabb és újabb hullámokban öntötték el az állami sajtó baloldali szárnyát. Az Új Ember nyílt és bátor kiállása megacélozta a katolikus közvélemény erejét.

„Az idejét múlt vulgárpropaganda” címmel 1946. július 14-én olyan cikk jelent meg, melynek kétharmadát a főszerkesztő írta, de közös szerkesztőségi cikk formájában látott napvilágot. Ebben az írásban a lap a katolikus többség nevében komoly ellentámadást indított a marxista pártok megcsontosodott ideológiája és ama hazugságok ellen, melyek lépten-nyomon felszínre kerültek az 1945 utáni közéletben. Találóan mutat rá a cikk, hogy más országokban a legszélsőbb baloldal sem engedi meg magának, hogy katolikus ellenfeleit „eleve aljasnak, gyilkosnak, reakciósnak gyalázza”, amint azt a nálunk lévő moszkoviták teszik.

Pénzes Balduin több alkalommal is erőteljes hangvétellel utasította vissza a teljhatalmú kommunista vezér, Rákosi Mátyás dühödt vádjait a katolikus egyház és hívei ellen. 1946. november 10-i vezércikkében egyenesen Rákosinak adresszálta, hogy „a magyar katolicizmus sem nem jött-ment, sem nem megtűrt itt ezen a tájon, hanem 500 éven át a nemzet többségének életformája, és ma is az egész kereszténységnek középponti csoportja és kifejezője”.

Ezt erősítette meg az 1947. január 19-én közzétett vezércikk, a Rákosi Mátyás szilvafája, melyben az igazságot letagadó, körmönfont bolsevista hazugságokat dörgölte a mindenható Rákosi és csoportja orra alá a harcos publicista, aki ellen időnként össztüzet indított a baloldali sajtó . Ez az időszak 1949 végéig tartott. Az 1949-53 közötti korszakot már jobbára az elhallgatások, a meg nem írt cikkek jellemezték, és az Új Emberen belül az a gyakorlat, hogy hétről-hétre raportra hívták az Új Ember szerkesztőit, munkatársait a hírhedt Gyorskocsi utcai ávós fellegvárba, ahová csak a belépés lehetett egyértelmű, a kilépés mindig bizonytalan volt.

Pénzes szerkesztői-diplomáciai érzéke nagy mértékben nyilvánult meg a lap munkatársainak megválasztásában, azok ott-tartásában. Nem volt véletlen, hogy rövid idő alatt olyan írók és hírlapírók álltak az Új Ember rendelkezésére, mint Íjjas Antal, Mihelics Vid, Kunszery Gyula, Melocco János, Kézai Béla, Rónay György – később Sinkó Ferenc, Szigeti Endre, Magyar Ferenc és Radó Polikárp – túlzás nélkül a hazai katolikus szellemi élet színe-java. Ilyen gárdával hamarosan fölvehették a küzdelmet a hit és a magyarság ádáz ellenfeleivel szemben is.

Pénzes Balduin a hitet és magyarságot megtagadó bolsevizmus évei alatt ugyan nem szenvedett börtönbüntetést, de a félreállításnak és a letartóztatásnak a Damoklesz kardja állandóan a feje fölött lebegett. Országos vonatkozásban (lehet, hogy világviszonylatban is) páratlan rekordot állított föl: három és fél évtizeden át volt a katolikus hetilap aktív főszerkesztője, csak betegsége, majd 1980-ban a halál csavarta ki a kezéből a tollat.

Napjainkban, amikor katolikus világnézetünket, hitünket és magyarságtudatunkat más körülmények között kell megvédenünk és evidenciában tartanunk, Pénzes Balduin szerkesztői munkássága eleven, ki nem hunyó mécsesként világol keresztény szellemű sajtónk történetében.

                                                                  Szeghalmi Elemér

 A cikk utánközlés az Új Ember 1994. január 23-i számából, mely elektronikusan nem érhető el.

Alapító főszerkesztőnk jubileuma

90 éve született Pénzes Balduin

A nagymúltú bencés szerzetesrend hagyományai és kiemelkedő személyiségei harmonikus egységben forrtak össze az 1930-as és 40-es évek során. Kiváló tanárok oktattak ebben az időben a rend különböző iskoláiban. Elegendő, ha csak Kühár Flóris, Bognár Cecil, Radó Polikárp, Szunyogh Xavér Ferenc, Holenda Barnabás, Solymos Vendel és Kováts Arisztid személyét említjük a hosszú névsorból. A budapesti gimnázium "a vidékiekhez hasonlóan" rendkívül jó utánpótlással rendelkezett. Így került át a pápai iskolából 1939-ben a fővárosba egy fiatal latin-magyar szakos tanár, Pénzes Balduin is.

Rákosi Mátyással is vitába szállt.

Pénzes a legendás Horváth János irodalomprofesszor kedvelt tanítványa volt a bölcsészkaron, az ő irányításával írta meg doktori disszertációnak - Az úgynevezett almanach-líra” című hézagpótló monográfiáját. Ezen kívül számos cikket, tanulmányt és vitairatot publikált a katolikus szellemű lapokban. Harminc éves korában már ismertté vált neve a katolikus közéletben.

Személye ilyen háttérrel került szóba 1945-ben egy katolikus hetilap főszerkesztői posztjára. Súlyos, nehéz időszak volt ez a vesztett háború után, s amikor 55 éve, 1945 augusztusában útjára indult az Új Ember (már a névadást is viták előzték meg), Pénzes kitartó szorgalommal, hivatástudattal sajátította el az újságírás és szerkesztés sokágú műfaját. Rövid idő leforgása alatt hasznos vezetőjévé vált a katolikus orgánumnak. Amilyen nagytudású, töretlen keresztény-magyar szellemiségű tanár volt a bencés gimnáziumban, ugyanolyan pontos és árnyalt munkát végzett főszerkesztőként is. Ha leszámítjuk 1977-ben bekövetkező súlyos betegségét, s így az utolsó esztendőket, 35 éven át állt az Új Ember élén.

A sztálinista önkényuralmi rendszer alatt számos merész hangvételű írással, vezércikkel bátorította az Új Ember olvasóit. Két alkalommal magával a teljhatalmú kommunista kényúrral, Rákosi Mátyással is vitába szállt. Komoly elhivatottsággal, szakértelemmel, a tények megdönthetetlen erejével védte-óvta a keresztény értékeket, hagyományokat, a magyarságot és az egyházat.

Irodalmi cikkeiben Balassi Bálinttól Zrínyi Miklóson és Széchenyi Istvánon át Tamási Áronig avatott módon értékelte a keresztény magyarság szellemiségét, igényeit. Ha a magyar könyvkiadás újra a régi fényében ragyogna, még a nem egyházi könyvkiadók is haszonnal jelentethetnék meg tanulmányait, melyek nemcsak puszta ismertetések, információk az irodalom köréből, hanem eszmei jelzőtáblák is egy megújuló keresztény-magyar nemzedék számára. A sokgyermekes ikervári parasztgazda bencés szerzetestanár és szerkesztő fia, Pénzes Balduin ezzel üzenne a remélhetően szebb évtizedeket megélő utókornak.

Szeghalmi Elemér                                   

A cikk eredetiben: http://ujember.katolikus.hu/Archivum/000903/1102.html

Az Új Ember egykori "topográfiája"

Az 1945 nyarán meginduló Új Ember - fennállásának 60. évfordulója felé közelítve - egyike a legrégebben működő hazai sajtóorgánumoknak. Mint ilyen, joggal kelt érdeklődést jelene és múltja iránt a katolikus olvasókban. Megfogalmazódott már olyan igény is többek részéről, tárjuk föl: milyen volt a Belváros szívében lévő szerkesztőség korábbi beosztása, "topográfiája": hol és hogyan zajlott a lap műhelymunkája, egy-egy dolgos hétköznapja.

Doromby Károly, Pottyondy Zsófia, Magyar Ferenc és Sinkó Ferenc - a hatvanas évek elején

A katolikus újságírók védőszentjének, Szalézi Szent Ferencnek a január végi ünnepén megpróbáljuk ilyen látószögből felidézni a sok küzdelemmel, de örömmel is járó viharos múltat. Védőszentünk napjának megünneplése csak egy alkalommal maradt el, akkor is kényszerből: amikor a lap 1956-os forradalmi számának megjelenése miatt a megtorló Kádár-rendszer 1956 novemberétől hét hónapra betiltatta az Új Embert. A hetilap túlélte a krízist, és 1957 júniusától megújuló erővel folytatta evangelizációs küldetését.

Pénzes Balduin, az alapító főszerkesztő

A kezdeti átépítések és kombinációk után viszonylag hosszú időre állandósult a szerkesztőség belső elhelyezési rendje. Az Astoriához (vagy Szép utcához) legközelebb fekvő kisebb szobát Pénzes Balduinnak, az Új Ember alapító főszerkesztőjének biztosították. Pénzes lelkiismeretes, munkaszerető ember lévén, hetente ötször megjelent szobájában. Több napon át kéziratokat olvasott, átnézte az új számok valamennyi írását (tanári pedantériával sok esetben javított is az anyagon), és értekezletek keretében közösen beszélték meg a munkatársakkal az időszerű témákat, s fölmerülő problémákat. Az egyházi látogatókat is rendszerint ő fogadta Saád Béla gazdasági igazgatóval, felelős kiadóval együtt. Ezenkívül a fontosabb levelekre és küldeményekre naprakészen válaszolt. E munkában 1952-ig komoly segítséget nyújtott számára az első nemzedék szerkesztőségi titkárnője (egyúttal újságíró is), Halász Alexandra, 1952-től Pottyondy Zsófia látta el ugyanazt a munkakört, aki jelenleg is szerkesztőségünk munkatársa. Pénzes mellett közvetlenül egy "legendássá" vált szobát említhetünk, itt Mihelics Vid, Ijjas Antal és Doromby Károly kaptak helyet. A sokoldalú és rendkívül művelt "hármasfogat" sok esetben a lap centrális helyét jelentette. Érdekes beszélgetések és hasznos viták egész sora bontakozott itt ki több résztvevő jelenlétében.

Doromby révén megerősödött a Vigilia katolikus folyóirattal való kapcsolat is, hiszen nevezett személy segédszerkesztője volt Sík Sándornak és Rónay Györgynek is.

A szerkesztőség tagjainak túlnyomó többségét a következő helyiség, a "nagyszoba" fogadta be. A belső munkatársak zöme itt írta és gépelte (vagy gépeltette) cikkeit, itt zajlott a korrigálás, az akkor még szinte kalákában végzett lapexpediálás, a kiadóhivatali munkatársakkal együtt, s ez a nagy terem adott helyet az egyházi és személyes ünnepségeknek is.

A nagyszoba reggelente elsőként érkező munkatársai az ablak mellett helyet foglaló Pottyondy Zsófia szerkesztőségi titkárnő és - ha éppen nem jártak vidéki riportúton - a két felvidéki születésű munkatárs, Sinkó Ferenc és Magyar Ferenc voltak. Korán érkező munkatárs volt a lap hosszú időn át tördelőszerkesztője és belpolitikai rovatvezetője, Újlaki Andor is. De sorban érkeztek a többiek is, Kunszery Gyula, Szigeti Endre, Possonyi László, és itt jelent meg Radó Polikárp bencés professzor is, aki a lap teológiai anyagának felügyelete mellett számos cikkel is segítette az Új Embert. Rónay György különböző időpontokban érkezett bőséges anyaggal a táskájában, hiszen a legaktívabb munkatársak közé tartozott. 1957 után a nagyszoba lakója lett Pilinszky János is.

A következő kisebb szobában Zlamál Dezső kiadóhivatali igazgató és Boér Blanka gazdasági titkárnő - aki jelenleg is szerkesztőségünk tagja - foglaltak helyet. Az ezt követő szobában tartózkodott a lap felelős kiadója és gazdasági vezetője. Az Új Embert rendkívül nehéz időkben is kitűnően adminisztráló és gazdasági ötletekkel ellátó vezetője, Saád Béla. A legutolsó az úgynevezett 8-as szoba, amely a ferenciek templomának falához kapcsolódik, az archívumnak adott helyet már a legkorábbi időktől fogva. Itt lehetőség nyílt kisebb értekezletek tartására is.

A szerkesztőségi szobákon kívül az Új Embernek szinte a kezdettől fogva saját konyhája, ebédlője és kisebb fogadóterme is volt. Ezek a helyiségek az évtizedek folyamán több átalakításon mentek keresztül.

A jelenlegi Új Ember reményekkel és bizalommal várja fennállásának 60. évfordulóját, amelyet a leírt és említett szobák átépítése után is a régi katolikus hittel, munkakedvvel kíván megünnepelni.

Szeghalmi Elemér                                      

A cikk eredetiben: http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2002.01.27/0902.html

Az alapító főszerkesztő

Huszonöt éve hunyt el Pénzes Balduin

Az Új Ember alapító főszerkesztője egy kis Vas megyei faluban, Ikerváron született. A tehetséges parasztfiú a község esperes-plébánosa, Kovács Lajos támogatásával kezdte meg középiskolai tanulmányait a kőszegi bencés gimnáziumban, hogy aztán maga is a nagy múltú szerzetesrend kötelékébe lépjen. Pannonhalmi időszaka után magyar-latin szakos tanárként a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karán végzett - Horváth János professzor irányításával egy magyar szellemiségű, keresztény irodalomtudós pályája látszott kibontakozni előtte az 1930-as évek derekán. E korból való Az úgynevezett almanach-líra című hézagpótló irodalmi monográfiája is.

A Gondviselés azonban másképp rendelkezett: Pénzes első szellemi állomáshelye Pápa lett, innen rövid ideig tartó tanárkodása után a fővárosi bencés gimnáziumba helyezték. 1939-ben osztályt is kapott a latin és magyar szakok oktatásával. A második világháború megpróbáltatásai közepette igazi szerzetesként állt helyt, a budapesti bencés rendházban Horváth Kandid igazgatóval karöltve számos üldözöttnek nyújtottak életmentő segítséget.

1945 augusztusában több egyházi személyiség javaslatára - Sík Sándor visszalépése után - Pénzesre esett a választás, hogy a meginduló katolikus hetilap, az Új Ember főszerkesztője legyen. A fiatal tanárnak, akit esszéi, kritikái és fordításai révén már többen ismertek, rövid idő leforgása alatt meg kellett tanulnia az újságírás különböző fortélyait. Számos kiváló munkatárs - Ijjas Antal, Melocco János, Újlaki Andor és Szigeti Endre - hathatós segítségével szinte zökkenőmentesnek tűnt ennek az új hivatásnak az elsajátítása és művelése. Nem véletlen, hogy Pénzest a háború utáni keresztény sajtó reprezentáns alakjaként szokás emlegetni.

Kiváltképp az első évtized, az 1945 és 1956 közötti időszak vált rendkívül kritikussá a keresztény szellemiségűek számára; az Új Ember életben maradása is mindvégig hajszálon függött. Az idegen megszálló hadsereg által uralomra került kommunisták kezdettől ellenségüknek tekintették a katolikus orgánumot, és minden eszközzel igyekeztek azt elnémítani.

Pénzes Balduin és az Új Ember első munkatársi nemzedéke páratlan elkötelezettséggel, tudással és türelemmel - ha kellett, az ókeresztény hívek elszántságával - álltak ellen a megújuló támadásoknak. Sikerült a lapot életben tartaniuk és átmenteniük a későbbi korszakokra.

Mindez néha szinte emberfölötti erőfeszítéssel járt. Pénzes az Új Ember 1956-os "forradalmi" száma miatt "persona non gratává" vált a kommunisták számára. Így a hét hónapos szilenciumot követően - a lapot 1956 novembere és 1957 júniusa között nem engedték megjelenni - Saád Béla gazdasági igazgatót bízták meg a felelős szerkesztői poszt betöltésével, Pénzes főszerkesztőként csak mint a szakmai vonal vezetője maradhatott meg. "Felsőbb körökben" sohasem bocsátották meg neki, hogy Mindszenty bíborost, az 1949-es koncepciós per elítélt főpapját nem volt hajlandó a legkisebb mértékben sem megbélyegezni a lapban, sőt, a közösen összeállított szerkesztőségi cikkben a sorok között azt is sikerült sugallni az olvasók számára, hogy az elvetett jó mag kikel és tovább él.

A magyar sajtótörténetben ritkán előforduló módon Pénzes harmincöt esztendőt töltött el mint főszerkesztő: 1945-től 1980-ig. Utolsó éveit már betegségek között őrlődve viselte. Magyar Ferenc akkori felelős szerkesztő minden lehetőt megtett, hogy a meggyöngült egészségű alapító tag valamilyen formában jelen legyen a lap életében.

Pénzes nemcsak irányító munkájával, hanem világos, tiszta okfejtésű, színvonalas vezércikkeivel, kulturális írásaival is fölhívta magára a figyelmet aktív évtizedeiben. Balassiról, Pázmányról, Zrínyiről, Széchenyiről és Czuczor Gergelyről közölt elmélyült tanulmányaiban (ezek az Új Ember és a Vigilia hasábjain láttak napvilágot) igyekezett azt a fajta keresztény magyar eszmeiséget és követendő eszményképet fölmutatni, amelyre napjainkban is égető szüksége lenne a magyar társadalomnak.

                                                                                                               Szeghalmi Elemér

A cikk eredetiben:  http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2005.12.04/0603.html

Szíjártó Gábor - Személyes élményeim a Budapesti Bencés Gimnáziumból

Ami azt illeti, nehéz feladatra vállalkoztam, mert több mint hatvan év távlatából konkrét eseményekkel kapcsolatban csak néhány emlékezetes pillanat jut az eszembe. A Szent Benedek rendet ezidőben Kelemen Krizosztom Pannonhalmi Főapát vezette, a gimnázium igazgatói: 1944 őszéig Horváth Kandid majd Kováts Arisztid szerzetes tanárok voltak

A Bencés Gimnázium létezéséről már jóval hamarabb tudomást szereztem, mivel nálam öt évvel idősebb bátyám bencés diákként naponta mesélte élményeit, dicsekedett latin tudásával, elbűvölt bocskai sújtásos egyenruhájával,  bencés jelvénnyel ékesített diák sapkájával, amelyre a nagyobb ünnepeken nagy büszkén tűzte ki a kócsagtollat. Mi öten testvérek egy nagy asztalt körül ülve készítettük házi feladatainkat, és így az általa magolt latin memoritereket már betéve tudtam, fel tudtam sorolni a tizenkét római Főisten versbe foglalt neveit, vele együtt skandáltam a praepoziciókat, a főnevek rendhagyó ragozásait ( "ante, apud, ad, adversus..., vagy -do, -go, -io  végzetű" stb.)Mindezek után hatalmas élményt jelentett számomra, amikor Édesapám kézenfogva vezetett be a Baross u. 62. számú épületbe, amelynek főkapuján hatalmas nagy kilincs ékeskedett, amelyet még erős ágaskodással sem tudtam volna felérni. Az első napok heves szívveréssel kísért élményei összemosódnak bennem, arra viszont jól emlékszem, hogy amikor végre egyedül maradtunk szeretett osztályfőnökünkkel Dr. Pénzes Balduinnal milyen nagy szeretettel üdvözölt minket. Számomra első pillanattól kezdve egész személyisége megnyugtató volt, férfiasan csengő hangja, s ahogy visszaemlékszem kissé "vazsmegyei accentusa" rokonszenvessé tette előttem. Nagyon hamar feloldotta a bennünk levő fezsültséget, amely ebben az új helyzetben mindnyájunkon eluralkodott.

Dr. Pénzes Balduin első osztálya az 1939/40-es tanévben

Jól emlékszem az első latin órára, amikor az első anyagot leadta : "Agricola terram arat, agricola vineam quoque curat,agricolae semper laborant". Amikor az első lecke magyarázatát befejezte, nagy szeretettel felénk fordult, és teljes őszinteséggel elmondta, hogy a latin nyelv szinte a legnehezebb nyelv, de nagyon szép, és a tananyagot bárki könnyen elsajátíthatja, ha megfelelő szorgalommal minden feladatot megtanul, akkor egy idő után meg fogja szeretni ezt a nyelvet.  Ezt a tanulási folyamatot az építkezéshez hasonlította, amikor egyetlen téglát sem szabad kihagyni, mert akkor az egész építmény összedől. Erre azért emlékszem részletesen, mert a többiekkel együtt rettenetesen "lelombozódtam ", s hiába a bátyámtól eddig ismert latin szövegek, ezekkel a nehéz nyelvtani szabályokkal nem tudok megbirkózni.  Osztályfőnökünk szavai nyomán úgy éreztem, hogy egyedül az általa felvázolt út a járható. Minden túlzás nélkül mondhatom, a latin tanulás egész folyamán ennek az intelemnek igyekeztem megfelelni. Ezen túlmenően osztályfőnökünk atyai szeretettel segített mindenkinek, akiknél a megfelelő szorgalmat tapasztalta, mondanom sem kell, a latin tanulásnak voltak nehéz szakaszai. Ilyenkor mindig átsegített a buktatókon.

Sokat keresgéltem emlékeim között, hogy találjak olyan konkrét eseményt, emléket, amellyel jobban be tudnám mutatni osztályfőnökünk egyéniségét, de nem találok olyan történetet, amely olyan rendkívüli lenne, hogy hatvan év elmúltával is élénken emlékeznék rá. Hosszú gondolkodás után rájöttem, hogy miért nem bukkan fel ilyen emlék, mert Ő maga volt a rend, a tekintély a biztonság, egyszóval az állandóság az irántunk való szeretetben.

Milyen volt hát Dr. Pénzes Balduin, mint osztályfőnök az egykori tanítvány szemében?

A vele való találkozás első pillanatától kezdve személyisége bizalomkeltő, aki azonnal kapcsolatot tudott teremteni a mintegy hatvan (!) reá bízott tanulóval. Az arca egyformán tükrözte a tekintélyt és azt a szeretetet, amelyet egész felnőtté válásunkig megkaptunk tőle. Nem fenyített, soha nem emelte fel a hangját, de ha valamivel nem volt megelégedve még mielőtt megszólalt volna megrettentünk szigorú tekintetén, s máris a föld alá bújtunk volna szégyenünkben. A magas létszámú osztályban mindegyikünkkel személyes kontaktust tudott tartani. Gondjainkban - bajainkban szinte atyai szeretettel segített a megoldásban, így nem is csoda, hogy többen lelkiatyánknak őt választottuk. Ma is úgy él emlékemben, mint második édesapám.

Mint nevelő nagy súlyt helyezett arra, hogy tanítványait dolgos, ugyanakkor életvidám felnőtté nevelje. Egész lénye az egyszerűséget a munkaszeretet és az optimizmust sugározta. Modern gondolkodású volt, ez megnyilvánult magyar óráin, amikor olyan költőket is megismertetett velünk, akik akkor indexen voltak, pl. Ady Endre költészetével.

A háborús bombázások idején nagy megnyugvást jelentett, hogy az óvóhelyen együtt imádkoztunk és így tanár és diák még jobban összeforrt. Amikor a bombázások egyre gyakoribbá váltak 1944. őszén felsőbb utasításra az iskolákat be kellett zárni. Az utolsó napra nagyon jól emlékszem:

Osztályfőnökünk úgy szólt hozzánk, mint felnőttekhez, elmondta, hogy most olyan idők következnek, amikor mindenkinek meg kell állni a helyét, lehet, hogy soha többet nem találkozunk, de minden megpróbáltatásban, ha csak egy rövid fohásszal is kérjük Isten segítségét. Útravalóul egy Jézus Szent sebeihez szóló imádságra is megtanított minket. Úgy érzem, hogy ez az ima a reménytelenség pillanataiban sokat segített.

A háború után egy alkalommal összetalálkoztam vele a pesti utcán, hihetetlen élmény volt ez a találkozás, szerencsére volt rá ideje, hogy egy parkba elvonulva röviden elmondjuk egymásnak élményeinket. Szóba került közben az Új Ember szerkesztése is. Kértem, hogy oszlassa el azokat a kételyeimet, amelyeket az újság iránt éreztem, úgy fogalmaztam, hogy az akkori elnyomó rendszer és a katolikus hit, mint a tűz és a víz nem fér meg egymással, így az ő engedélyükkel hogyan lehet egyáltalán elfogadható katolikus lapot kiadni.  Osztályfőnökünk ezután, arra kért, hogy türelmesen hallgassam végig ezzel kapcsolatos gondolatait. Elmondta, hogy abban az időben, amikor tűzzel - vassal akarják az emberekből a hitet kiirtani, jó, hogy van egy újság amely még ezekben a nehéz időkben is Jézus tanítását eljuttatja az emberekhez. Ezt a beszélgetést még a későbbiekben is folytattuk, mivel több alkalommal a Rókus Kórházban meglátogattam Őt . Egyik látogatásnál azt a kérdést szegezte nekem, hogy nem gondolok-e arra, hogy mennyi idős pap van akiknek a halálát jelentené, ha nem volna valamilyen konszolidáció az állammal. A beszélgetések során végleg meggyőzött, s igencsak röstelkedtem forrófejűségem miatt.

Az első osztályának érettségi képe az 1946 / 47-es tanévben.

Amikor több érettségi találkozó kihagyása után a 30.-on részt vettem, olyan szeretettel üdvözölt, maga mellé ültetett, és ezen a nagyon jó hangulatú estén találkoztam vele utoljára.

Most a visszaemlékezésem írásakor találkoztam életrajzi adataival először, s bizony megdöbbenve látom, hogy osztályfőnökünk egészen fiatalon, huszonkilenc éves korában lett osztályfőnökünk, két évvel magyar-latin doktori diplomájának megszerzése után az 1939-40 -es tanévben. Ez azért is érdekes, mert gyermekfejjel a Vele való első találkozás számomra azt a benyomást keltette, mintha időtlen idők óta állt volna az osztályfőnöki katedrán.  Első naptól kedve olyan határozottan, nagy tekintéllyel és a belőle sugárzó szeretettel vett minket "kezelésbe", hogy nevelési stílusa egyetlen percre sem mutatta a kezdő tanár botladozásait, majd azt a változást, amelyet pár év alatt szereznek meg a kezdő tanárok. Az Ő osztályfőnöki és tanári tevékenysége egészen egyenletes utat írt le, a változás csak annyi volt, hogy az évek múlásával a fejlődésünkhöz alkalmazkodó hangot mindig megtalálta.  Ez volt az Ő egyetlen osztálya, amelyet azokban a nehéz háborús időkben nyolc éven keresztül végig vitt, és nevelte azt a negyedik elemi iskolából ebbe a komoly intézménybe került közel hatvanfős éretlen kis diáksereget, egészen az ifjú felnőtté válásáig. A bevezetőben említett "Ora et labora" bencés életszemléletet, amelyet az érettségi bizonyítvánnyal együtt, mint egész életre szóló útlevelet minden végzős diák megkapott, Ő adta át nekünk.

Részlet egy úrnapi körmenetről

A cikk eredetiben: http://gabor27.blogspot.com/

Pénzes Balduin doktori disszertációja :

Kiadásának éve: 1937

Kiadója Sárkány nyomda RT. Budapest,

Terjedelme: 107 oldal,

Jellemzője: papir borító, mérete 242 mm

A honlapon megtalálható Jarina Albumban is megörökítésre került Pénzes Balduin, amikor a faluban tartózkodott. A hatodik oldalról kiemeltem ide a képrészletet.

v20100720, v20230315