|
Gr. Batthyány Lajos
Szabadságharcunk egyetlen alakja sem tehet oly tanulságot az akkori viszonyokról és a hazafi helyzetéről, mint a király által kinevetett miniszterelnök gr. Batthyány és annak véres halála. Hiába keressük benne ama „halálos vétkeket”- mint akkor Bécsben nevezték- melyek annyi soknak vesztét okozták. Gróf Batthyány Lajos részt sem vett fegyverrel a szabadság küzdelmeinek csatájában, s mégis fegyver által kellett kimúlnia.
Semmi sem mutathatja inkább az akkori helyzet megfejthetlenségét, mint az ő kivégeztetése. Semmi sem mutatja inkább, hogy akkor a hazafias érzet már elég volt arra, hogy a bakó által fojtassék el.
Ama viharos időkben, midőn a nemzet az önvédelem nehéz és fájdalmas harcára volt szorítva, volt egy magas állású férfiú, ki mindent elkövetett, hogy a korona és nemzet közt megzavart egyensúlyt helyreállítsa. Ezért tűrte, hogy itthon erélytelenséggel vádolják, tűrte a heves megtámadásokat. Egész önmegtagadással vetette magát a nemzet és trón közé. Mind sikertelenül. A bosszúállás politikájának el kellett őt is ejteni, mert kitűnt, hogy Batthyány nemcsak fejedelméhez hü, de hazáját is szereti.
E férfiúnak, kinek nevét ma az egész ország hangoztatja, nincs nagy és fényes múltja. Még csak 40 éves volt, midőn életét kiolták; a tett dús életévek még ekkor kezdődnek egy férfiúnál; s az ő élete hamar megszakadt. Élete legelső szakában pedig küzdenie kellett felületes neveltetésével és kellemetlen családi viszonyokkal. A hazaszeretet lángját nem a családi tűzhelytől örökölte. Atyja: János (József!!!), csak névre volt magyar, anyja pedig mindennél jobban szerette a fényt. Batthyány Lajos gyermekkorában még magyarul sem tudott, s csak később tanulta meg hazája nyelvét. Kezdetben katona volt, a mit az akkori főúri ifjúság divatos és könnyű pályának tartott. így jutott Olaszországra, melynek klasszikus emlékei nagy befolyással voltak kedélyére. Egy kellemetlen pör után, melyet anyja ellenében folytatott, dús birtokának ura lett, kilépett a katonaságból s Bécsben meglehetős könnyelmű életet folytatott, de egyszersmind a tanulmányokhoz is vonzódott.
Tanulmányai tevékenyebb életre serkentették s Pozsonyba gyakran lerándult, hallgatni az országgyűlés szónokait. Majd a megyei gyűléseken jelent meg, s a 30-as évek elején már mint olyant ismerték, ki hozzászólt a közügyekhez, és pedig szabadelvű szempontokból, noha igen fiatal volt.
Legelhatározóbb befolyással volt lelkületére magas szellemű neje: Zichy Antónia grófhölgy, kit nőül vévén, egész Európát beutazták. A nagyvilág s egy kedves, gyöngéd nő társasága egészen fölvillanyozták, s 1838-ban már ott találjuk a még csak 28 éves ifjat ama küzdelemben, mely azért folyt, hogy a pozsonyi országgyűlésnek szabadelvű követei legyenek. Ő is megválasztatván, ellenzéki kört alakított, az 1843—44-iki diétán pedig a felsőház ellenzékének ő vala vezére. Bár inkább vonzódott Széchenyi politikájához, Kossuth lánglelke jobban buzdítá, s igen barátságos viszonyba lépett kor a ezen kitűnőségével, noha nem egy ízben kijelentette, hogy nem ért vele egyet. 1847-ben ő és Batthyány Kázmér mindent elkövettek, hogy Pestmegye követe Kossuth legyen.
Az 1847-iki országgyűlésen nagy szerepet játszott. Nem volt kitűnő szónok, de igen tiszta gondolkozása, az ügyek gyors felfogása az országgyűlés egyik nevezetességévé tették. Neve népszerű lett, s csakhamar fölismerték benne az észt, erélyt és hazafiasságot.
Ezért ő nyert megbízást 1848-ban, hogy a független felelős minisztériumot megalakítsa.
Most nehéz szerep várt rá. A horvátok és szerbek föllázitása nagy akadályul szolgált megkezdett működése tovább folytatására. Elhatározta, hogy békés úton hárítja el a veszélyt, de minden erélye hasztalan maradt. Ekkor csapatok alakítására rendeletet bocsátott ki, de maga óvatos politikát követett, s nem akarta a béke reményét eldobni. E miatt sok megtámadást is szenvedett az országgyűlésen. Később meghasonlott Kossuthtal is, mert Kossuth törvénytelennek tartá Lambergnek, mint királyi biztosnak, az országgyűlésre való küldetését, míg Batthyány hajlandó volt azt elfogadni, s Lamherget fölkeresni Jelasics táborába ment, kivel egyszersmind fegyverszünetet is kötött Pákozdon.
Ezalatt Lamberget Pesten, a híd közepén, szétvagdalták. Batthyány e hírre nem Pestre, hanem Bécsbe utazott, hogy az esemény miatt fölingerült kormányt csillapítsa s az új osztrák miniszterelnökkel, b. Récseyvel tanácskozzék, kinek magyarellenes érzelmeit ismerte.
Az eredmény az lett, hogy Batthyány az udvar előtt elvesztette a bizalmat, s vissza kellett lépnie.
Pesten lázban állt minden, s föl lehetett ismerni a nagy események előre vetett árnyékát. A helyzet kényszerű volta megszülte a szakadás politikáját, melyet Batthyány nem pártolt Képviselői állásáról is lemondva, visszavonult, de mint katona a szerbek elleni táborba szállt, hol azonban alig volt néhány napig, mert a lóról leesvén, hosszabb orvosi ápolásra volt szüksége.
Novemberben újra képviselővé választák s csakugyan meg is jelent az országgyűlésen, hol azt a merész indítványt tette, hogy a békés kiegyenlítés végett az uralkodóhoz és Windischgrátzhez küldöttség menjen, a béke föltételeit megtudni.
Az indítvány nagy vita után elfogadtatott, de a küldöttség hiában járt.
Az országgyűlés Debrecenbe vonult, míg Batthyány Pesten maradt hátra, hol 1849. január 8-án el is fogták.
Budára zárták egy kaszárnyába, majd Pozsonyba, Laibachba s Olmützbe hurcolták, mígnem Pest visszafoglalása után az „új-épület" nevű kaszárnyában zárták el.
Olmützben Ítélték el először. Azon vád alól, hogy a bécsi forradalmat segítette, fölmenték; de terhelő maradt a vád, hogy Magyarország és Ausztria közt a szakadást szélesbítette; hogy a szerbek ellen fegyvert fogott és mint képviselő, egy forradalmi országgyűlés tagja volt. Ezért pár évi fogságra ítélték. Schwarzenberg Félix bécsi miniszterelnök visszaküldé az ítéletet, hogy Magyarország miniszterelnökét csakis halálra lehet ítélni, vagy pedig bűntelennek nyilvánítani. Meghagyta tehát a hadi törvényszéknek, hogy ítélje halálra, aztán terjessze fel ő felsége elé az Ítéletet megkegyelmezés végett, hogy így Batthyány fölmentése a kegyelem színét viselje.
A törvényszék tudta az osztrák szokást, hogy ha a hadi-törvényszékek halálra Ítélik a vádlottat, s kegyelembe ajánlják, kivétel nélkül megjő a kegyelem. Tehát az Ítéletet halálra változtatták, kegyelemkéréssel.
De e közben Batthyány Pestre hozatott. Itt volt Haynau, ki október 4-én Batthyányi újra hadi-törvényszék elé állíttatá, s kötélhalálra Ítéltette.
E gyalázatos haláltól szabadulandó, Batthyány a szőr vánkosába rejtett négy ujjnyi hosszú tőrrel több szúrást tett nyakán, de önkezével nem olthatá ki életét.
Másnap agyonlövetésre változtatták az Ítéletet, minthogy a nyakseb miatt „alkalmatlan" lett az — akasztófára; s Batthyány okt. 6-án este felé agyonlövetett.
Holttesték a Rókus-kórházba vitték, s onnan a legmélyebb titokban, orozva szállították, éjnek idején, a pesti ferenc-rendiek kriptájába, hol a zárdafőnök: Dank Agáp elrejtette, s hol majd 21 évig pihent, csupán családja s néhány szerzetes által tudva.
Pest város tanácsa nem régiben rendeletet bocsátott ki, hogy egészségi szempontból a kriptába nem lehet többé temetkezni, s az ott levő hamvak eltakarítandók. Ekkor derült ki, hogy Batthyány hamvai a ferenciek sírboltjában nyugosznak.
A város tehát elhatározta, hogy nagy fénnyel viteti el a sírkertbe. Ez meg is történt, az ország minden részéből összesereglett roppant tömeg részvéte mellett június 9-kén.
Jún. 8-ikán, épen a koronázás évfordulati napján, voltak a ferenciek templomában gyászravatalra helyezve annak hamvai, ki a legválságosabb időkben is hü maradt a koronához, s mindent elkövetett a nemzet és korona közti kibékítésre.
De első helyen hazafi lévén, a nemzethez állt közelebb, s a nemzetet sújtó bosszú őt is áldozatul kívánta.
|
|
Az újság végén is van még egy oldalas cikk, melynek címe: "Egy hét története".
Batthyány újratemetéséről és a 48-as rokkant honvédek számára készülő menházról
olvashatunk pár gondolatot. A három napos
gyászünnepélyt röviden összefoglalva bemutatja, hogy az újratemetés milyen
tömegeket mozgatott meg országszerte és kiemeli, hogy a kegyelet milyen tiszta
és nemes volt mindenki részéről.
Majd a honvéd menház
felépítésének racionalitását feszegetik az írásban. Kihangsúlyozva a kérdést a segély
és a bentlakásos életmód közötti különbségre. A cikk végén újra
kiemelték a tömeg tiszteletteljes magatartását a gyász során.
Egy hét története
(Június 13.)
(VK.) Három napon át tartott a gyászünnep, mely nemcsak e hét, hanem valószínűleg az egész esztendő legkiválóbb történetét képezi. Mindamellett, vagy tán éppen ezért, egészen fölösleges dolgot művelnénk, ha most, napok multán, a ravatal-látogatás, a gyászmenet és requiem részleteit le akarnók írni, miután úgyis tudja azt már mindenki, egyik olvasónk a napi lapok röpke betűiből, másik a hazatértek élő szavából. Mert szerteszét a hazában, a legtávolabbi hegyek mögött épp úgy, mint az Alföld szélein, ezer meg ezer hajlék lakói táplálkoznak most e fölemelő ünneppel, melyet a város rendezett és a nemzet ült meg. A küldöttségben vagy csak jó szántukból jött öreg és fiatal urak, kedves élettársukkal egyetemben (miután ilyenkor ha csak lehet, az asszonyság sem marad el) váltig beszélik a szomszédoknak, ismerősöknek, s ha nincs más: a gyermekeknek, hogy a jó szerzetesek, kik egykor elrejték Batthyány hamvait, mily nagyszerű ravatalt állítottak föl templomukban; hogy másnap, isten szép napfénye mellett, másfélszáz zászlóval, négy zenekarral s több, mint százezernyi nép jelenlétében, mint vitték ki a tisztelt hamvakat a kerepes-úti sírboltba, melyet nem sokára — kivált ha a részvét nemcsak szemét nyitja ki, hogy bámuljon, hanem kinyitja kezét is, hogy adjon — nagy mauzóleum fog jelölni; és hogy harmadnap a plébánia-templom kórusáról mily gyönyörűen hangzott a Mozart requieme, e szívfenékig ható ihlet teljes mű, melyben — mint egy zeneíró mondja — mindig istenig emelkedünk.
Az egész ünnep komoly, nemes, fölemelő volt. Távol minden tüntetéstől vagy izgalomtól: a kegyelet tiszta érzelmeiben osztozott mindenki. Fájt ugyan lelkünknek, hogy volt oly szörnyű idő, midőn a katonai bosszú-politika áldozatául esett még ily államférfi is, kinek minden törekvése a törvények iránti hűség vala; de egyszersmind örvendtünk, hogy e gyászos múlt után végre is oly kort érhetünk meg, melyben minden keserűség nélkül szolgáltathatunk igazságot egy nagy vértanunknak!
A koronázás óta Pest nem volt oly élénk, mint e napokban. Legalább is harmincezer idegen özönlé el utcáit és közhelyeit.
Itt voltak a honvéd-egyletek küldöttei is, kik ismét a budai színkörben tárták meg országos gyűlésüket, de többé nem oly nagy közönség előtt, mint a múlt években. Sok ismert alak, ki ezelőtt e gyűléseken kitűnt és szerepelt, visel ma már új honvédruhát; és nem egy, ki egykor büszke fővel vitte itt a nagy szót, tűnt el a szintérről, mivel vagy belefáradt, vagy pedig belátta, hogy emlékezni nem elég oly korban, mely mindenkitől munkát kíván. A mostani gyűlésben, melyet Ivánka Imre elnök a mérséklet útján vezetett, két határozatot hoztak. Egyik'az, hogy a rokkantaknak állami segélyezését nem sürgetik most, hanem csak akkor — ha majd megjő az ideje. A másik meg az, hogy a menházat fölépítik a régi honvédek számára.
E menház gondolata kétségkívül igen szép; de hogy életbe léptetve: sok rokkant fogja-e hasznát venni ? — azt a jövő mutatja meg. A csonka, béna, elöregült honvédek közt, kik még élve maradtak, sokkal több van, ki magának egy-egy falu csendjében családot alkotott, s van felesége, fia vagy leánya, mintsem olyan, ki magánosan, támasz nélkül áll. S amazok el fogják-e vajjon hagyni a megszokott falut, családi kört és életmódot, hogy Pest egyik házában némileg zárdaszerű életet éljenek? És ha tán eljönnek is, nem fognak-e csakhamar visszakívánkozni övéik közé? S vajjon nem jobban esnék-e nekik, ha családi körükben kapnának segélyt?
A gyűlésen mind e kérdés alig merült föl: a menház terve tetszett, s mivel közel hetvenezer forint van már együtt, építését is megkezdhetik mielébb. Adj a isten, hogy mire kész lesz a ház : legyen hozzá bő segélyalap is, mely a falakon belől kényelmet adjon azoknak, kik bizony megérdemlik, hogy két 'évtized után nyugodt és elégült napokat éljenek.
A honvédgyűlés tagjai a gyászmenetben is igen nagy csoportot képeztek. Több százan voltak, köztük őszbe borult, fehér szakállas férfiak, kik egykor fiatal arccal és fekete hajjal állottak a honvéd-zászlók alá, melyeket legelőször is gr. Batthyány Lajos bontatott ki. Csoportjukban egy, ki a nemzeti zászlót vivé, régi honvéd-atillát viselt, mely valaha lőporfüstben piroslott, de az idők hosszában ugyancsak megfakult. Ez egyenruha jól illett e naphoz, mely az emlékek ünnepe volt. Gyöngéd kezek megemlékeztek arról a helyről is, hol a nemes gróf vére folyt, s az új-épület mögötti akácfákat, melyek alatt a golyók elé térdelt, babér- és nefelejts koszorúval, gyászfátyollal, feszülettel és égő lámpával ékesíték föl. És e közben egy dissonáns hang sem zavará meg e nagy ünnep összhangját. Mély kegyelet a halott iránt s nagy tisztelet és részvét a hű özvegy iránt, ki úgy szólván látható sem volt, miután mindenütt sűrű fátyolban jelent meg, a koporsót lefüggönyzött gyászkocsiban kísérte, s egy, a részvétet megköszönő levélben jelenté ki, hogy mély megindultsága miatt a küldöttségek látogatását sem fogadhatja el — íme, e komolyan nemes vonások jellemzék az egész ünnepet, melyet egy árva hanggal sem kívánt megháborítani senki. A koporsón pálmaág pihent: a béke és engesztelődés jelvénye. És e pálmaág jellemezte az egész ünnepélyt.
|
