|
Megjelent a Vas Népe újságban 1986. március 25.-én,
HALMÁGYI MIKLÓS - PANNON KÖLTÖK ÖRÖKÖSE
Rögzítsük először a puszta tényeket. A negyvenéves, Vas megyében született és élő Tábori Ottó első verseskötete megjelent idei dátummal a Szépirodalmi Könyvkiadónál 8,41 A/5 ív terjedelemben, a védőborítón és a fedélen Németh Gyula grafikáival. S hogy mi van a tények mögött? Egy olyan verseskötet, mely több mint figyelemre méltó.
Tábori Ottó későn indult. Első versei az Élet és Irodalomban jelentek meg 1975-ben, s pontosan egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az olvasó kötetét is kézbe vehesse. Nehéz megfogalmazni e késlekedés okát. Pedig Tábori kész költő, kiforrott, saját arculattal rendelkező tehetség, aki tehetségét képes öntörvényű formákba önteni. Remek stiliszta, birtokában van mindennek, amit formai eszközöknek nevezhetünk gyűjtőszóval. Rím, ritmus, kötött és szabad versformák, minden ül ebben a kötetben, mi több szervesül, illeszkedik, helyén van. Tábori Ottó költő, jó költő, joga van az első, s reméljük a többi kötethez is, s nekünk is jogunk, hogy olvashassuk őt.
Kötete három ciklusra oszlik. A tájhoz, a szülőföldhöz, s a táj minden mögöttes tartamához való szoros kapcsolódást, gyökerezést, s az ebből való kinövést fogalmazzák meg az első ciklus, a Kemenesi dalok versei. Ritmusuk, sosem erőltetett, könnyed, helyenként bravúros rímei, zeneiségük, melytől a versolvasó az utóbbi időben jócskán elszokott, Weöres költészetére emlékeztet. Néha, például az Éji dalban szinte azonosul mester és tanítvány — „Búcsúra pendül a lenge ökörnyál / télipata dobiban az ősz-küszöbön már.” — még is korántsem utánzásról, vagy tiszteletadásról van szó. Weöres költészetének lényegi eleme kerül át Tábori költészetébe, sajátos, rá jellemző hangsúlyt kapva, esetenként hangsúlyt veszítve. Tábori kimondatlanul a Pannon táj, a közösnek érzett „pannonság” talaján vállal azonosságot Weöressel, miként Berzsenyivel is. S ami első pillanatban valószínűtlennek tűnik, Berzsenyi veretes, időnként darabos, súlyosan gördülő nyelvét és mondandóját összevonni a látszólag légies, könnyed és szálló weöresi stílussal és gondolatokkal, nos az Táborinak sikerül. S miközben Tábori önfeledten „zenél” a szavakkal, meghökkentő hasonlatokkal, szóképekkel dobálózik, addig valahonnan a mélyből átsejlik Berzsenyi nehéz fájdalma, kétségei, megkínlódott magyarsága, mely természetes, hangsúlyozatlan, s éppen ezáltal válik hangsúlyossá.
Hasonló színvonalon áramlik tovább a második ciklus versfolyama, az Egy emlékoszlopra címűé. Ismét csak Berzsenyi a gerinc, de Petőfi, Ady, Nagy László, Csokonai, Zrínyi jelölik ki azokat a pályákat, melyeken Tábori mozog. Kérdés, mindebben mennyi a szereplíra, mely talán ugyancsak weöresi indíttatású, s mennyi a gondolati azonosság.
A harmadik ciklus, a Hallucionáció és a valóság, erőteljes váltást képvisel a kötetben. A téma ismét személyesül, a forma pedig átvált szabadversbe, noha ekkor sem nélkülözi a rímeket. Kiugranak az egész kötetre jellemző kötőjeles szókapcsolatok „fény-árnyék-ritmus”, homlok-tajték-pokol”, talán több az apróbb döccenő, majd a ciklus közepén visszatérnek a kötött formák, hogy a kötet vége némileg sajnálatosan feloldódjon azokba a jobbára csak műhelyforgácsnak nevezhető versekben, melyeket úgy látszik mindenki kötelezőnek érez 'kötetben közreadni.
Ami viszont hiányzik Tábori Ottó kötetéből, az a nagyabb lélegzetű, összefoglaló, vagy ars poeticát megfogalmazó vers. A sok nagyon jó verset legalább ciklusonként össze kéne fognia egy-egy olyan költeménynek, mely lezárja, s egyben továbbindítja, magasabb szintre emeli Tábori mondandóját. Hiányzik, noha Tábori képes lenne rá. Így viszont nem adatik meg az olvasónak az a nyugvópont, melyen állva áttekinthetné a kötet egészét. Mégis Tábori kötete összehasonlíthatatlanul jobb a szokásos első köteteknél, sokadiknak kellene lennie a sorban.
Halmágyi Miklós
Megjelent a Vas Népe újságban 1986. március 25.-én, Tábori Ottó első verses kötetének, a Téli virrasztó - megjelenésének könyvszemléjeként. Az eredeti újságcikk ITT olvasható.
|
|
Tábori Ottó negyvenéves első kötetes költő. E kijelentés önmagában elég okot adhatna a bizalmatlanságra, ha nem szokhattunk volna hozzá az utóbbi években a kései debütálásokhoz, s ha nem éreznénk olykor tán komikusnak a „fiatal költő” kifejezést, s helyette az eufemisztikusabb „pályakezdő”-t használnánk. Elég volna a közelmúltból csak Banos Jánost, Varjas Endrét említeni, akik bemutatkozásuk után szintén vagy tíz évet vártak az első kötetre.
Önkéntelenül kívánkozik az epés, rosszmájú kérdés: ha úgy látta a kiadó annak idején, hogy a szerző nem érdemes a kötetre, akkor a hosszú tanulóidő vajon meghozta-e a kívánt eredményt, s ha csakugyan azért állt a kötet, mert a művek könnyűnek találtattak, hihetem-e, hogy lineáris fejlődés szerint mára csakugyan megütik-e a mércét?
Vagy nyugtalanabbul egy másik kérdés, akár Tábori Ottóhoz címezve: feltételezem, hogy ’75-ös És-beli bemutatása óta viszonylag folyamatosan ír, s viszonylag nagyobb mennyiségű vers hever asztalfiókjában, vajon az ő költői, emberi önfejlődését mennyiben fogta vissza, korlátozta a késleltetés; avagy utólag inkább a lassú víz, partot mos elvet vallja; vajon ha időben kap (hat) nyilvánosságot, mennyiben lesz másabb az a bizonyos első kötet, mennyivel lesz nagyvonalúbb, dinamikusabb, netán merészebb formakultúrájú?
Tábori Ottó ugyanis nem az irodalom magán-közéleti fenegyereke, akinek — ha kötete, sűrű publikációja ugyan nincs is —, legendája, misztikuma stb. sem ad néminemű elégtételt, vagy kompenzációt. Tábori Ottó míves költő, ismeri a költői mesterség csínját-bínját, általában nincsenek formai döccenői verseinek. Sokféle klasszikus versformát ismer és jól használ, és idegen tőle az avantgárd borzossága, és általában a bizonytalan, vagy le nem tisztult formavilág. Nyelvezete —nemcsak kortársaihoz mérten — rendkívül gazdag, veretes nyelvezet, képalkotó fantáziája, versszerkesztő fegyelme szintén. Etikus költő. Verseit átszövi a hűség a szülőföldhöz (a szűkebbhez és a tágabbhoz), a hűség a költőelődökhöz. Vonzódik a filozófikussághoz éppúgy, mint az epigrammatikus tömörséghez, a rapszodikussághoz, az iróniához, a népdalhoz, Berzsenyihez és Weöreshez. Tábori Ottó kötete szabályos kötet, nincs benne hiba. Versszerkesztést, stílust akár tanítani, tanulni lehetne tőle. Csakhogy. Az esztétikai igény, a műgond olyan erővel van jelen a kötetben, hogy a forma fölébe nő a tényleges — klasszikus megfogalmazással — értékőrző költői programnak. A hagyományoshoz való (olykor talán görcsös) ragaszkodás még korszerűtlennek is mutathatná. És mégis erőteljes költői vénáról tanúskodik. A mívesség azonban érzékelésem szerint igazából azt a görcsöt leplezi, melynek alapja, hogy a költő most már mindenképpen be kívánja jelenteni és elfogadtatni igényét és jogát a szólásra, mint aki azt is tudja, hogy nem biztos egy másik esély. Első kötete, a Téli virrasztó egy nyomasztóan hosszúra nyúló virrasztás dokumentuma, olyannak, amelyik hiszi ugyan, hogy van, de tudja, nincs sok remény a tavaszodásra — amelyikre gondolkodás nélkül bólinthatna.
( S z é p I r o d a lm i)
|
|
Megjelent az Életünk 2014/5-ös számában
LÁNG GUSZTÁV - BARÁTI KALAUZ TÁBORI OTTÓ VERSEIHEZ
/A közeljövőben jelenik meg Tábori Ottó Arc, elmenőben című verseskötete. Az írás a készülő kötet utószava./
Az olvasó – az irodalomkritikus még inkább – szívesen állítja időrendbe olvasmány élményeit, melyeket egy-egy költő ébresztett benne, szert téve ezáltal valaminő műtörténetre, pályaképre, egyszóval otthonosságra a választott versvilágban. Tábori Ottó esetében azonban ez kudarcra ítélt vállalkozás. Első kötetével negyvenévesen jelentkezett, s bár Bernard Shaw szerint negyvenéves koráig mindenki kezdő, a Téli virrasztó nem elindulás volt a költői pályán, hanem beérkezés, érett, saját hanghordozású lírikus bemutatkozása. Ekként fogadta a kritika is. A kötetben szereplő versek is a szerkesztőségek szeszélyei szerint jelentek meg korábban (ha egyáltalán megjelentek), fittyet hányva minden időrendre; aligha lehet belőlük pályarajzot kikövetkeztetni. Legfeljebb állapotrajzot, egy költészet milyenségének jegyeit elemezve.
E különösségnek életrajzi okai vannak. Tábori Ottó Ikerváron született, és rövid kitérőktől eltekintve egész életét ebben a faluban töltötte, és tölti mindmáig. Kapcsolata az úgynevezett irodalmi élettel szórványos volt, legfeljebb a szombathelyi Életünk folyóirat szerkesztőségével vált bensőségessé, amint szép verse, A csodálatos manó is vall róla, a korán meghalt szerkesztő, Rózsa Béla emlékét idézve:
„Ha fölnézel az égre felhőtlen
estéken és látsz egy ikercsillagot,
s benne földöntúli ragyogást,
az az ő szemüvege. Akármilyen
messze van is, mi összekoccintjuk
vele emlékektől részegült
fényes poharainkat. Egészségünkre,
Béla! Neked már megadatott
az örökkévalóság.”
Eltűnődhetünk, hogy van-e ebben a siratóban kegyeletes túlzás, de nem érdemes. Az elhunytnak az égboltra vetített látomásos képmása, ez a szívből jövő asszociáció jelzi, milyen sokat jelentett Tábori Ottónak a későn megtalált irodalmi közösség. Annál is inkább, mert költőnk nem „vidéki irodalmárként” élt, hanem vidéki emberként, egzisztenciáját minden költészettől független polgári foglalkozások biztosították, ebben egy kissé hasonlítva (egyik) példaképének, Berzsenyi Dánielnek az életformájához.
Hozzá (róla) írott ódái hangú szonettjében a nagy előd mintegy elrejtezik a tájban, a táj emblematikus egységében, a Ság hegy régen kihűlt kráterében, s onnan kel új életre:
„a kráter lelke titkon összerezzen,
szunnyadó, vad füstje az égre lebben,
s mintha vulkán fénye verne ki,
a hegy gyomrában ébred Berzsenyi.”
(Berzsenyi) Mint minden költő, Tábori Ottó is magáról vall, amikor példaképet keres és jellemez. Szonettjében ott a bezártság mint meghatározó, mondhatni, sorsszerű élmény - a „niklai remete”, mint egy elátkozott mesehős, „a hegy gyomrában” raboskodik -, e bezártságból azonban a költői szó biztosítja a szabadulást, a vulkánkitörés erejével. Az sem közömbös, hogy a hegy látványa korántsem harmonikus tájkép:
„Felém botoz a bús bazalttető,
csonkolt ember, nyílt sebekből vérzik,
heges arcán türelem a vércsík,
lehullt a váll, a költőt zengető.”
A csonkaság és sebzettség e képei jelzik, hogy bár Tábori Ottó többször nyilatkozott ragaszkodásáról szülőföldjéhez, a szülőföld tájbeli szépségeihez, viszonya hozzá - amikor ez a táj költői létformájának kereteként, mintegy létszimbólumként jelenik meg - korántsem ellentmondásmentes. Márpedig a tájélmény egyik meghatározója költészetének. Nem készítettem statisztikát a leírásaiban szereplő évszakokról, de nem is a számszerű arányok a fontosak e tekintetben, hanem a látványokban rejlő feszültségek. Kitüntetettnek érzem a téli képek szerepét Tábori Ottó tájképeiben. Első kötetének címadó versében (Téli virrasztó) olvashatjuk:
„Ezüstbilincsét csörgeti a fagy”
„gyökerek káromkodása szakad föl
rögök mellkasa alól”;
„holdfény-bokrok között halott róka ugat”.
A leíró képek metaforikus elemeit nézve, ezekre a társításokra lelünk: bilincs, káromkodás, halott. A látvány a negatívumok irányába sodródik, hogy onnan jusson el a kiengesztelődéshez:
„S a szív piros kunyhóiban
még asztalt terít a szalmakazal-kóchajú
asszony, bölcsőt ringat, kútra jár
fekete keszkenőben, zuhogó/
érförgetegeken át, időtlen, időtlen...”
Ez még klasszikusnak mondható elégiaszerkezet, a felismert disszonanciáktól a vágyott harmónia irányába tart a költő képzelete. A Téli hangok képeiből azonban végig a fagy fenyegetése árad; az éj „göthös”, a csend foga „csikorog”, „fagyostor” csattog a tájon. Az utolsó sor meglepő fordulata e „téli versek” ars poeticájaként is értelmezhető: „hold rohan fönn arany hóban, / ritmus szökken fényes szóban.” Mindazt a fenyegetést, amit az életre nézve a fagy jelképez, megszelídíti a költészet - azáltal, hogy megszólítja, külsőből bensőséggé változtatja. Szép példája ennek a következő sorpár: „kék dombokon hó a süveg, / a szív vörös kráterüreg.” A külső világ - a dombok koszorúja - és a belső, a szív mint az érzelmek, a szeretet és a költészet ősi jelképe itt összeolvad, s ezáltal a lírai Én önmagát szemlélheti a látványban.
Úgy érzem, Tábori Ottó költészetének egyik kulcsfogalma ez az „összeolvadás”. Ha verseit sorban egybeolvassuk, mint egy lírai önéletrajzot, megcsap bennünket a magány hűvöse. Ennek magyarázatát - mint a bevezetőben is jeleztem - megtalálhatjuk a költő életrajzában, a korlátozott létfeltételekkel megelégedő „vidéki ember” és az egyetemességre törekvő költői becsvágy kiáltó ellentétében, amikor is az utóbbinak szükségképpen magára kell maradnia. Ez a magányosságérzés azonban Tábori Ottó verseiben sohasem panasz, sohasem a kishitűség forrása, hanem olyan létállapot, amelyet a költészet érdekében elfogadni és hordozni kötelesség. A költő nemcsak szól, hanem mindig meg is szólít valakit vagy valakiket. Tábori Ottó számára a táj, az őt környező természet az a „kommunikációs partner”, amelyben megszemélyesül a verseit befogadni képes közösség. És amely - a fent jelzett „összeolvadás” varázsa, szómágiája által - válaszol is a költői szóra, visszhangozza a költői szót.
Ez a kettős kommunikáció-teremtés érvényesül e költészet stilisztikájában is. Az eddigi idézetekből is ki lehetett olvasni, hogy a leírásokban uralkodó elem a megszemélyesítés. A táj nemcsak létezik és látható, hanem mindig cselekszik, érez, szól - a magány általa telítődik társas tartalommal. És mert a táj a múlandó emberléthez képest csaknem időtlen és örök, a vele párbeszédet folytató lírai Én is részesül ebből az időnkívüliségből. „A fákban alszom, s a föld húsából élek”, szólaltat meg egy halott költőt a Létbizonytalanság. Költői közhely, hogy a költő a halála után is tovább él műveiben, de ez a halhatatlanság itt összekapcsolódik az „örök anyagba” történő visszatéréssel, és egyben előre vetíti a lírai Én (és általa minden ember) sorsát. így lesz az embert befogadó természet anyagi és szellemi örökkévalóság egyszerre, melyben „alszom” és „élek”. Tábori Ottó versnyelvére legjellemzőbbek a szóösszetételei. Ezekben sohasem - a köznapi szemlélet szerint - összetartozó tárgyiasságok és fogalmak kapcsolódnak egymáshoz, hanem látványban és gondolatban távoliak, ezáltal egy-egy ilyen társítás rendkívül tágas dimenziókat idéz fel. „Árad az éjfolyam”, „hóarany, jégére, vérvihar kavarog”, „ág-vézna matrózinas”, „város villanyinge”, és még sorolhatnám, egész kis szótárt állítva össze ilyen összetételekből. A metaforaelmélet egyik tétele szerint a szókép hatása azon múlik, hogy egyszerre két tudatsíkot mozgósít elménkben, s mert a kettő végérvényesen sohasem kapcsolódhat egyetlen jelentés jelévé, ahogy a beszélt nyelv összetételeiben történik (például favágó, kútostor stb.), a két elem az összetartozás és a szétválás állandó vibrálását hozza létre. Ilyen „oszcillációkat” teremtenek Tábori Ottó szókapcsolatai, s mert ehhez mindössze két szóra van szüksége, ebből ered versbeszédének rendkívüli tömörsége. Ez a metaforikus hatás sokszor (majdnem) magától értetődő, néha azonban oly távoliak egymástól a társított szavak, hogy szinte rejtvényként kell megfejtenünk lehetséges jelentésüket („lélekkristály”, „drótkötélen feszülő farkasok”). A költői irányok közül a szürrealizmus kínálkozik előzményként, bár Tábori Ottó többnyire fenntartással nyilatkozik a modernizmus minden változatáról. Olvassuk együtt befejezésül egyik remekszép versét:
„A nap / köveiből / építek / magamnak / házat, / a nap köveiben / mindig van / alázat. // A nap / köveiből / faragok / mellém / társat, / a nap / köveiből / egek / hatalma / árad.”
(A nap kövei) Ház (azaz otthon) és társ - ősi vágyálmok. De milyen kő a „napkő”? És milyen kő az, amelyből alázat és égi hatalom egyként „áradhat”? És társat faragni kőből - nem az ókori Pygmalion-történet „napköves”, szürreális változata ez? Milyen egyszerű szöveg, és mégis csupa rejtély, csupa kérdés! Válaszokat persze találhatunk, véglegesen megnyugtatót azonban aligha. Éppen a válaszok lezárhatatlan sokasága a költészet.
|
|
Megjelent az Életünk 2014/8-as számában
CSIDER SÁNDOR - LEVÉL TÁBORI OTTÓNAK
Kedves Ottó!
Megvallom, a ma élő költők közül senkit nem éreztem oly közel magamhoz, mint Téged. A versekben feljajduló fájdalmakat én is érzem. Naponta olvasom, újra meg újra a teljes Arc, elmenőbent, egy-egy versre többször is visszatérek.
Szinte minden verssorod: rejtvény. A megfejtéseken szorgoskodó olvasó alkotótársaddá válik, az ő lelke is megrezdül.
Ha csak ezt az utolsó kötetet hagytad volna örökül, akkor is teljes életművet, pótolhatatlan kincset tarthatnánk a kezünkben.
Roppant tömören fogalmazol. Egyetlen betűvel sincs több vagy kevesebb a műveidben, mint amennyi a tökéleteshez szükséges. Olyanok, mint a napkő, kiégett belőlük minden, ami nem tiszta, ami felesleges, ami nem a legnemesebb anyagból való, és nem égi üzeneteket tartalmaz égi „hatalmuk”.
Azon töprengek, miért nem váltál meg szépségekkel teli és szeretett faludtól, miért nem költöztél olyan helyre, ahol forrong az irodalmi élet, ahol alkotótársak körében vitathattad volna meg naponta a világ folyását. Ösztönző impulzusok érhettek volna. Talán mégsem voltál eléggé „szófogadatlan, nyakas”. Ki tudja, meddig jutottál volna egy másfajta úton, mit vetített volna a vetítőgép „a lélek hallgatag domboldalára”.
Személyesen egyetlen alkalommal találkoztunk. Nyolc évvel ezelőtt. Mesélted, hogy naponta biciklizel az Ikervár környéki határban. Nem „andalogsz”, teljes erődből hajtod a gépet. Úgy sejtem, hogy elhagyván a falut, a szabadság érzése töltött el ezeken az utakon. A természet ölén a Mindenséggel kerültél kapcsolatba.
Meglehet: badarságot beszélek. Berzsenyis magányodban verseid egyetemes értékűek, a kor legfontosabb kérdéseire adnak választ. A társadalmi és kulturális folyamatokat tisztán látod, és a jövő iránti aggódás vezérel.
A Ha nem kell című műved látlelet a korról. Annál szomorúbb és reménytelenebb képet pedig el sem tudok képzelni, mint „angyalszárny”-at „megfeketedve”. Égi segítség sem várható.
A címadó versben így írsz: „hisz csak ő tudja, ki lesz a soros”. Ki lehet az „ő”: az Isten, a sors? Kisbetűvel írtad, úgy beszélgetsz vele, mint ember az emberrel. Ő visz át „a vég nélküli csendbe, / a föld ízeit végképp feledtetve”. Nehéz megválni a föld ízeitől, az emberi élet milliónyi hangulatától, élményétől, mindattól a sokszínű adománytól, melyben életünk során részesülünk. A költemény utolsó sora is talány:„szívedbe szigonyoz vészterhes vigaszt”.
A Tengerhörpintő a közelünkben jár. Te már látod, hogy mire készül. A Föld elpusztítására. Vajon ki lehet a Tengerhörpintő, aki „Félrerugdossa a kontinenseket, / mint a döglött patkányokat”?
Félsz, s veled együtt félünk, hogy Kései a kétségbeesés: „a pénzgőg riasztó / vigyorától kimerül / minden elem”, s „jelkép roppan össze / a kirakatban / mely a semmibe néz”. Nem akad gyógyírt hozó eszme, az eddigiek alkalmatlannak bizonyultak, kilátástalan az élet. Félő, hogy jóslataid valóra válnak. Talán éppen azért fogalmazod meg őket, hogy ne így történjen. Ébresztőnek szánod.
Azon munkálkodsz, hogy az Égrengés soha ne következzen be: „Szétlobbannak az égi hegyek, összemosódnak a fellegek, / sárba bronzul a mező, / a nap arany temető”. Nem veszett el minden. Az arany temetőben megnemesedik létünk minden cselekedete.
A Késdobálót, azt hiszem, nem sikerült megfejtenem. Ki lehet az, aki hűvös tudatossággal, szándékosan kioltja társa - a benne megbízó, életét az ő sikeréért kockára tevő munkatársa, földi társa - életét? Az is lehet, hogy nem gyilkosságról beszélsz, hanem egy másik élet tönkretételéről. Az emberek a késdobáló és az áldozat szerepébe egyaránt kerülhetnek.
Nem járok jó úton. A Késdobáló valószínűleg a Földön túl található. Életről és halálról dönt, valamiféle rend szerint.
Milyen szomorú, hogy a céltábla (az emberi környezet vagy talán a sors) „meg / sem / rezzen”, közönnyel viseltetik a gyilkosság iránt! Észre sem veszi, vagy talán behunyja a szemét.
Nálad tartalom és forma mindvégig egységben van. Ebben a versben az egyszavas sorok jelzik a feszültséget, majd a villámgyors cselekvést.
Tudod, hogy a „győztesek vétkesek”, látod a „csendbőrös” eget, hallod, hogy „ágciterák zengik a zöldet”, figyeled, hogy „Gyertya-könnycsepp hullik a csöndre”. Csak te követed szemmel, hogy „gyerekálom hajnala száll”, rajtad kívül senki sem vette észre, hogy „csillagfogsort rak föl az ég”.
Csodákat fedeztél föl: „szűz iszapba bújt a harcsa, / selymes víz a paplan rajta”; „vas hasú” traktorokat láttál.
Érezted vagy talán tudtad is, hogy ARCOD ELMENŐBEN. Nem csupán a cím adó verseddel búcsúzol tőlünk. A Karácsony című költeményben alázattal szólítod meg Isten fiát: „Jézusom, Jézusom, / a lábadat megmosom, / s kezeidbe leteszem / fényes, lobogó szívem.”
Kedves Ottó!
Csendesen éltél. Ezzel a köteteddel sem jártad be személyesen a fél országot. Nem kopogtattál művelődési házak, könyvtárak, iskolák ajtaján. Talán még bemutatót sem tartottál. Megalkottad. Elvégezted a csak általad elvégezhető, senki által meg nem ismételhető égi-földi munkát. Örökül hagytad kincseidet.
Soha nem éreztem még ennyire az értő kultúraközvetítők hiányát, mint manapság. Az ő hivatásuk volna az alkotások és a befogadók közti termékeny kapcsolat elősegítése.
Nem búcsúzom Tőled, hiszen köteted ott van és ott is marad az asztalomhoz, az ágyamhoz közel. Segítesz eligazodni e vészterhes világban.
2014. augusztus 13.
|
