Tábori Ottó   Ikervár 1946. November 5. - 2014. augusztus 7.) ikervári versfaragó 2014-es halálának 10. évfordulójára történő megemlékezésem. Fontos cél lebegett előttem, hogy Ottónak tetsszen ez az összeállítás, hogy a további barátságát kiérdemeljem.

Az életrajz helyett beemelem azokat az interjúkat, amelyekben saját maga vallott életéről, költészetéről, nyűgjeiről és örömeiről.

A költészetének bemutatását pedig nálam szakavatottabbakra bízom, az ő írásaikat emelem be ide.

Nem kerülhető ki a 2014-es halála kapcsán megjelent búcsúztató írások sem.

Végül pedig pár gondolat és emlék Ottóról, a családunk archívumából és az én szemüvegemen keresztül.

Nem egy hagyományos életrajzot próbálok meg ide keríteni, amelyikben megszületett, iskolába járt, felnőtt, itt és ott dolgozott, majd elhunyt. Helyette pár újságcikket idézek ide, amelyekben Tábori Ottó nyilatkozott a saját életéről. Az 1990, 1993, 2001, 2006 és 2011-es évekből. A fényképet Stekovics Gáspár készítette.

Utána a fiatalságát meghatározó sport teljesítményekből egy kis csokrot nyújtok át. Ami azért fontos, mert ha felvették volna a Testnevelési Főiskolára, akkor nem biztos, hogy kibújt volna belőle a költő. A sport sikerek után kellett egy mélyrepülés a sikertelen felvételi formájában, hogy beizzítsa a belső énjét és kibukjon belőle a költő.

A keresztrejtvény fejtők is kapnak egy újabb ikervári kapcsolódású keresztrejtvényt, amiből az ikervarert.hu oldalon található már pár, egyszer azokat is csokorba kötöm majd a könnyebb elérhetőségért.

Bemelegítésként - utalva a sportra -, itt egy cikk a Sárvári Hírlap 2013-as számából, azaz Ottó halálát megelőző évből. Ha egyszer megfejtem a szerző kilétét, akkor ki fogom írni, hogy ki is az az "erpé". Mindenesetre a jellemzéséből kiviláglik a költő alakja, sokszínűsége, hétköznapisága és embersége.

Az ÉV VASI EMBERE - címet a Vas Megyéért Egyesület és a Vas Megyei Közgyűlés  hirdeti meg. Az újságban a kuratórium jelöltjei szerepeltek.

Ha a kép fölé visszük az egeret akkor a szokásos módon átvált a minket érdeklő részlet kiemelt területére, hogy olvasható legyen.

Tulajdonképpen nem is érdekes a végeredmény, hogy kit választottak. Ebben a versenyben már a részvétel is nyertes érzést ad az embernek. Mi elégedettek lehetünk azzal, hogy Tábori Ottó is a jelöltek között volt.

Illetve ez a cikk azért is fontos még, mert megemlítik benne, hogy Ottó a gimnáziumot a Sárvári Tinódi Lantos Sebestyén gimnáziumban kezdte el.

Majd a Kőszegi Jurisich Miklós gimnáziumban folytatta a tanulmányait.

A fenti információhoz kapcsolódik a Vas Népe 1962. december 18.-ai SPORT oldalának kis híre, hogy Tábori Ottó a sárvári gimnázium tanulója megnyerte a sárvári járás ifjúsági pingpong bajnokságot.

De lehet ezt még fokozni, mert a Vas Népe 1966.május 8.-ai számában olvasható, hogy a kőszegi gimnázium tanulója Tábori Ottó megnyerte 100 m-es és a 200 m-es futást is. Érdekes, hogy márciusban a felnőtt férfi kategóriában indult 3000 méteren és harmadik lett.

De itt egy másik hír 1962. szeptember 30.-án a Vas Népében jelent meg. Megtudhatjuk, hogy az összetett honvédelmi sportversenyen a Férfi I. korcsoportban Vas Megyét az ikervári csapat képviseli az országos döntőben. Lefordítva magyarra, azt jelenti, hogy a járási és a megyei versenyt is ők nyerték meg!

Végül még egy hír 1965-ből a Spartakiadról, több ikervári is dobogós volt.

Mi lett a sok sport eredményből? A Testnevelési Főiskolára készült, a sikertelen felvételi után a fővárosban maradt, behívták katonának és ott kezdődött el a költői léte.

A hír az 1978. február 16.-ai Vas Népéből származik az ikervári rangadóról.

A következő újságkivágás a március 9.-ei lapból származik, amikor is sárvári járási verseny volt és az ikervári asztalitenisz férfi csapata megnyerte.

Nagy örömmel olvasom az ismerős neveket, nagyon büszke vagyok rájuk, így utólag gratulálok NEKIK.

Március 17.-én rendezték meg Szombathelyen a megyei versenyt, ahol Ottó a harmadik helyezést érte el egyéni  asztaliteniszben, ekkor 32 éves volt.

Újság cikkek következnek, amelyekben Tábori Ottó vall költői pályafutásáról, emberi problémáiról, gondolatairól és örömeiről.

Megjelent a Vas Népe 1990.12.08. számában.

PÓSFAI JÁNOS - OLYAN LIRÁT KELL ALKOTNI, AMELY A NAGYKÖZÖNSÉGHEZ IS SZÓL

KÉRDÉSEK TÁBORI OTTÓHOZ

— Mit csinálsz mostanában, hallom, beteg vagy. Mit csinálnál, ha nem lennél beteg? Foglalkozásod, hobbid, környezeted , el tudod-e viselni mindezt. Hogyan alakult az életed, miként kellett volna alakítani?

— Nem érzem túlságosan jól magamat és erősen meditálok azon, hogy elmondjam-e, milyen események történtek velem az utóbbi időben. Egész életemben őszinte voltam, hát tömören megkísérelem. A történet anyám halálával kezdődött, amit alig éltem túl. Aztán kézműtét, majd egy rejtélyes (?) pszichikai lerobbanás, angina pektoris, lábműtét, munkanélküliség, cserbenhagyás egy nő részéről, végül egy kettős bokatörés, stb. Mindezeket még az ellenségemnek sem kívánnám, sokan a világháborúban nem szenvedtek ennyit. Azt kérdezed miként kellett volna jól alakítanom az életemet? Talán máshogyan, de én így fogadom el, ahogy van, minden negatívumával. Amit kimondhatatlanul fájlalok, és ami remélhetőleg mindent máshogyan alakított volna, az egy igazi partner megválasztása. Annyi szép, értelmes lányt ellökdöstem magamtól, hogy istenigazában mostanában van emiatt lelkifurdalásom.

Ami a hobbit illeti, bármennyire is furcsán hangzik, de napokig el vagyok úgy egyedül, hogy csak gondolkodom. Gondolkodom a múltról, a jelenről, a politikával átszőtt jövőről, az áremelésekről, sztrájkokról és főképpen a nagyvilágban zajló különleges eseményekről. Egy rádió állandóan szól mellettem. A hobbim még a szőlőművelés, ha a munkát annak lehet nevezni, és a horgászat. Gyönyörű errefelé a Rába, és a Kemenes, ahol a szőlőm van.

— Irodalmi elkötelezettséged ; szükségét érzed-e az írásnak? Ha nincs benned kényszer, miért írsz? Hogyan lettél költő? Milyen érzés volt összehozni, kézbe venni az első könyvedet?

— Természetesen szükségét érzem az írásnak, hiszen lételemem. De inkább az olvasóközönség aggaszt, ugyanis irodalmi műveltségük egy rossz irodalompolitika miatt meglehetősen hiányos, de furcsa módon a fiataloké. Hogyan lettem költő? Már zsenge gyermekkoromban valóságos kis könyvtáram volt. Éltem haltam az olvasásért, s már 8—10 éves koromban elkezdtem verselni, csak úgy a magam jószántából. Aztán egy nagy szerencse ért, egy Szabó Endre nevű tanár lett az osztályfőnököm, s az irodalom tanárom , friss egyetemi diplomával a zsebében. Szinte-észre sem vettem , úgy vezetett be a világirodalomba. A könyvemet kézbe venni igen jó érzés volt, de nyomdai nehézségek következtében rettentően hosszú időbe került a megjelentetése. Ráadásul a címével volt sok gond, végül is a megboldogult Illés Endrére bíztam a dolgot, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójára, és ő döntött. Így lett Téli virrasztó a kötet címe. Azt hiszem nem kell megmagyarázni, m it jelent egy vidéki költőinek megjelenni az ország talán legrangosabb kiadójánál.

— Tudsz-e élni társak nélkül, szükséged van-e valamiféle műhelyre? Természetesen szellemi műhelyre gondolok.

— Társaik nélkül nem lehet élni, talán közhelynek hangzik, de az ember valóban zoon politikon, tehát közösségi lény, ez az arisztotelészi tétel felülmúlhatatlan. Ami a szellemi műhelyt illeti, az Életünk című irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat szerzői köréhez tartozom.

— Szerencsés embernek tartod-e magadat, akár az egyéni életedet, akár irodalmi munkásságodat illetően; van-e ars poéti-cád, milyen a viszonyod a szűkebb és a tágabb világhoz? (Esetleg: érdemes-e ma írni, kell-e írni, szükségük van-e az embereknek a hagyományos kultúrákra?)

— Látom, kikényszeríted a kérdésre adandó feleletet. Hát legyen, nem kerítelek. Kínnal-keservvel felvállaltam egy nőt, családom legnagyobb tiltakozása ellenére. Bevallom, irtóztatóan nehezen mentem bele abba a kapcsolatba, most m ár rémálomnak tűnik, de tíz évig tartott, aztán amikor a legnagyobb bajban voltam, eltűnt. Azt hiszem kiérdemelte a  rá vonatkoztatható definíció : akinek nincs lelke, nem lehet lelkifurdalása. Hát ebben az ügyben nem volt túl szerencsém, vagy igen?

Ami az irodalmi munkásságomat illeti, szerencsés embernek tartom magam, ugyanis az indíttatás az egyetlen magyar(irodalmi) hetilap, az Élet és Irodalom részéről történt. Szinte nem akartam hinni a szememnek, amikor egy sereg versem megjelent, majdnem egy teljes oldalon, Jánosy István költő, műfordító, drámaíró esszéista előszavával. Az első mondatot idézem: Fiatal költők verseit olvasva eddig ritkán éreztem azt a határozott kategorikus imperaltivuszt, hogy: tény, beszélj, kiálts, mert numen adest, erős, öntörvényű, igazi tehetség verseit olvasod.

— A falu, ahol élsz, meghatározója-e életednek? Hova, merre lehet elindulni Ikervárról. A felröppenésnek vannak-e olyan terhei, melyektől meg kellene szabadulnod?

— Egy ideig meghatározója volt, aztán nem. Viszont most forradalmI változások történtek Ikerváron. Kitűnő emberekből kerültek a falu élére, nagyon szurkolok nekik, hogy sikerrel megvalósítsák terveiket. A felröppenésemről; törött lábbal, és törött szárnnyal nehéz, de remélem bármekkora eufórikus energiába kerül, talán sikerül.

— A könyvedben közreadott versek után mi az, amit tudnunk kell a művészetedről.

— Több mint tíz kritika jelent meg a kötetemről, jóval meghaladják a terjedelmét. Idézek a Somogy c. kulturális folyóiratból: Tábori kötetének nagyobb része azt a nemes, hagyományokra épülő, mély gondolatiságot árasztó lírát képviseli, amelyre annyira szüksége volna mai költészetünknek . ..

Magyar Nemzet: T. O. szemében a magyar lírikus egyet jelent a haza- és nemzetféltő gondolatok törvénymondójával. Légy zúgó orkán, / dörgő mondatok ormán. Légy lángzó csillagék, szegénynek templom, menedék”. (Költő). A ' poéta igazi feladata, hogy a költészet folytonosságán munkálkodjék, hogy a versvégvárak igaz őre” legyen. Több mindenkitől tudnék idézni, mondjuk két polihisztortól, Jánosy Istvántól, Határ Győzőtől, akik többet el tudnának mondani rólam, mint saját magamról. Én szerencsétlen kezdő poéta, akikor azt hittem, én vagyok a világ legnagyobb költője, valósággal megbénított a siker, annyira váratlanul ért. Aztán jöttek a mélyrepülések, majd újbóli felemelkedések örömökkel, sértődöttséggel, dühöngésekkel, visszavonulásokkal tarkítva. Az irodalom ilyen, előfordul, hogy az embert néha megrugdossák, de ehhez hozzá kell szökni, igaz velem csak egyszer történt meg, hű de megviselt. Jöttek sorozatban könyvemről a kritikák, több tucat levél az első vonalba tartozó íróktól, irodalom történészektől, költőktől, művészektől, jött levél Londonból, Párizsból, Stockholmból. Erre m int derült égből a villámcsapás, valaki iszonytató módon megtámadott, éppen akkor, mikor szinte úsztam, repültem a boldogságban. Mint aki megőrült, hajtottam ki a szőlőhegyre, kapát ragadtam, és el kezdtem csépelni az anyaföldet. Ha akkor nem bukkan fel a szőlőben két író barátom, Ambrus Lajos, és Molnár Miklós, se tőke, se szőlőkaró nem maradt volna a kétezerből. Mondanom sem kell, a támadás egy fél (költő) kritikus részéről történt, valami megmagyarázhatatlan irigység inspirálta az illetőt. Most már mosolygok az egészen, de akikor ez volt. Abban is szerencsés embernek tartom magamat, hogy nem akármilyen összetételű a legszűkebb családi, illetve rokoni köröm. A nővérem iparművész, férje Schrammel Imre kerámikus, szobrász, egyetemi tanár, hogy ne beszéljek mellé, a művészettörténészek szerint világjelenség, a fiúk építész, a kis srác nagyon tehetséges, csak nehogy meghallja. (Ők Budapesten élnek). Ez az állapot nyilvánvalóan elkötelezettséget kell hogy jelentsen számomra, nem szeretnék kiesni egy meleg, emberi és nagyon nemes anyagból szőtt szellemi kosárból.

Ami az ars poeticát illeti, abból lehet gyártani eleget, de annyit kijelenthetek, hogy olyan lírát, vagy regényt kell alkotná, amely a nagyközönséghez is szól. Különben az írás művészete meghal, közönség nélkül nincs színház. Mindehhez viszont az olvasónak alakulnia kell, és nyilvánvalóan tudnia kellene, az európaisághoz tartozó létét.

Pósfai János a Vas Népe főszerkesztő-helyettese volt és az újság irodalmi rovatát vezette, közben az Életünk folyóirat szerkesztőbizottságának is tagja volt, mindezt tetézve azzal, hogy elbeszéléseket és novellákat is írt. 2023 májusában hunyt el. A Téli szivárvány című 1994-es vasi antológiában szerepelt a Borzas Madár elbeszélése. Ugyanebben szerepelt Tábori Ottó versei is. A kötet előlapja, Pósfai bemutatkozása és dedikációja ITT érhető el külön oldalon.

Megjelent a Vas Népe 1993.11.06. számában

PÓSFAI JÁNOS - POLITIZÁL, DE AZ IRODALMAT NEM CSERÉLTE FEL A POLITIKÁVAL

TÁBORI OTTÓNÁL IKERVÁRON

Ikerváron, a Kossuth utca 41-ben magányosan él a költő, Tábori Ottó. Magányos, de soha nem érzi magát egyedül. A félfalu rokona, s mert verseit kedvelik, olvasótábora nőttön nő. A magány nem tartja távol a közélettől, szerepet vállal az ön kormányzatban, politizál, de az irodalmat nem cserélte fel a politikával. Otthonában kerestük fel.

— Egyedül élsz. Kínlódsz, vagy előnyei vannak a magánynak? Hogyan telik el egy napod, beosztod, vagy meglovagolod az időt? — kérdeztük.

— Az egyedüllét hol kínlódás, hol nagyszerű dolog. Szerencsére olyan alkat vagyok, aki nem tud unatkozni, mert valamivel mindig elfoglalom magam, ha mással nem, akkor a saját gondolataimmal. Manapság divat a meditáció, nálam mindig is az volt. Volt úgy, hogy egy hónapig nem tettem ki a lábamat a házamból — ez még régebben történt —, mert egyedül akartam maradni, a világgal a kapcsolatot csak a televízión és a rádión tartottam, és az is előfordult, hogy Isten tudja hány napig nem vettem magamhoz ételt, és közben erősítő gyakorlatokat végeztem. Egyszer aztán fekvőtámaszok gyakorlása közben elsötétült előttem a világ, s amikor a fürdőszobamérlegre álltam, elszönyülködtem; ennyit fogyni képtelenség, különösen nekem, akit egy hasonló ön-kényszer-fogyókúra miatt vagy két hónapig kezeltek. A napjaim ugyanúgy telnek el, mint más embernek, de az éjszakáim egészen másképpen, mert akkor jönnek a könyvek és a toll, a legjobb verseimet általában éjszaka írom, mostanában kínlódás nélkül, de ki tudja, meddig!

— Egyszer azt mondtad:olyan lírát kell alkotni, amely a nagyközönséghez is szól. Változott-e a helyzet, olvassák-e a verseidet?

— Egyértelmű volt a kijelentésem, ami ez idáig sem változott, de szerkesztők és kritikusok is vannak a világon, akik igenis joggal megtámadhatnak, ha akár közepes, vagy úgynevezett népszerű verset, giccset írok. A korral fejlődni kell, nem lehet újra feltalálni a biciklit. Hogy olvassák-e a verseimet, a visszajelzések igazolják. Az első kötetem, a Téli virrasztó például még mindig izgatja sokaknak a fantáziáját, de én nem tehetek arról, hogy a könyvkiadó nem jelentette meg több ezer példányban. A Batthyány-szobor felavatásának 80. évfordulóján elhangzott versem, ami tényleg nagy közönséghez szólt, és komoly visszhangot keltett, sikert aratott, igaz mindenféle gratulációt áthárítottam Söptei Sylviának, a szombathelyi főiskola hallgatójának, aki nagyszerűen adta elő. De volt a tavasszal egy másik is, amelyik a televízióban hangzott el, Mécs Károly előadásában.

— Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával azt kérdeztem tőled, hogy a falu, amely otthont ad neked; meghatározója-e életednek, hova, merre lehet elindulni Ikervárról? Most hozzáteszem: vannak-e olyan terhei, amelyektől meg kellene szabadulnod? Évek óta változott-e valami körülötted? Például, milyen a viszonyod a helyi hatalommal?

— A falu, ahol élek, meghatározója életemnek, mondhatom, százezer szállal kötődök hozzá, hiszen benne él az összes rokonom, sok a gyerekkori barátom, szinte mindenki jó ismerősöm. Különösen idősebb emberekkel szeretek elbeszélgetni. Merre lehet elindulni innét? Ikervár nekem „fellegvár”. Elindultam Ikervárról százszor is, de mindig visszatértem. Voltak budapesti munkahelyeim is, szerencsére szállásról nem kellett gondoskodni, mert a nővérem ott él. Visszalépve a jelenhez, Ikervárról elindulni mostanság nem egyszerű dolog, és én nem is akarok. A helyi hatalommal kifejezetten jó a kapcsolatom, ha valamire felkér, nagyon szívesen elvállalom. Ugyanolyan jó az iskolával, a művelődési házzal, ahol a legutóbbi szavalóversenyen vagy tíz versem hangzott el.

— Elkezdtél egy szonett-ciklust. Költő elődeid útját járod-e, vagy egyáltalán mit akarsz ezzel, mi a szándékod a szonettekkel?

— Határ Győző a Szabad Európa irodalmi műsorában, amikor bemutatta — óriási meglepetésemre — a kötetemet, többek között ezt a kijelentést tette: „Ennek a költőnek nincsenek rímelési nehézségei, megtanulta a rímszótárt, hogy a rímelő komputer se különbül. A magyar líra nagy, szent és ősi hagyományaira emlékeztetnek java versei...” Miután elhangzott az esszé, körbeszórva a világot, nem hittem a fülemnek. Nem gondoltam volna, milyen sokan hallgatták, ugyanis pár nap múlva megjelent egy író barátom, aki a kezembe nyomta a magnószalagra rögzített felvételt, sőt nyomdára készen le is gépelte. Ez még a múlt rendszerben volt, és nem mertem elküldeni egyetlen újsághoz, folyóirathoz sem, mert úgysem közölték volna. Érdekes, rá két évre Kossuth-díjat kapott, még abban a korszakban Határ Győző.

Szonettjeimben, ha valaki beléjük hull, sok mindent megtud egy-egy olyan térségből, amely valóban a magyaroké, még a határokon túl is, mindenféle nacionalizmust félreállítva. Jó néhányan nagy költők kései utódjának tituláltak, de én csak maradok a nevemnél, ha nem tudom véghezvinni azt, ami az állítólagos tehetségemben lakozik, megérdemlem a sorsom.

— Mikor jelenik meg újabb köteted?

— Ez számomra rejtély. Nem titok, vagy három éve leadtam egy kötetre való verset, de a kiadó mélyen hallgat, állítólag totális csődben van, több millió forintra lenne szüksége, hogy talpra álljon.

—- Milyen a viszonyod azokkal, akiktől a „felröppenésed idején” segítséget kaptál?

— Erre legszívesebben nem válaszolnék, mert van némi bűntudatom. Nem vagyok jó levelező, így a kapcsolattartásom meglehetősen laza azokkal, akik tényleg sokat segítettek, bátorítottak, a legmesszebbmenőkig mellém álltak, de nehogy azt higgye bárki is közülük, hogy egy pillanatra is elfelejtettem mindazt, amit irányomban tettek. (Nem akarok neveket említreni.)

— Mi a véleményed a világról, az emberekről, a fokozódó durvaságról, a közönyről?

— A világról katasztrofálisan lesújtó a véleményem, ha azokra a déli szomszédokra gondolok, akiknek a tömegmészárlás ugyanolyan „kedvtelés” lett, mint a második világháború idején Hitlernek, vagy Sztálinnak. Nagyon hibáztatom a nyugatot, hogy tétlenül nézte, nézi ezt a XX. század második felében példátlan, mindennemű emberi képzeletet felülmúló vérontást, ami most már szinte megállíthatatlan, ami veresége Európának és elveszítése minden humanitárius szónak. Az emberekről a véleményalkotás mindig relatív, vannak, akiknek a gondolatait előre megsejtem, természetesen sokakét nem könnyű, de hosszas beszélgetés után az övéké is megfejthető. Az egész koncentráció kérdése. A nagy többség létbizonytalansággal küszködik, nyugtalan, bizalmatlan, nem lát tiszta jövőképet, a remény, amit a rendszerváltásban hitt, kezd szertefoszlani, az illúziók talán egészen nem szálltak el, csak óvatosan a háttérbe vonultak. A durvaság, a rablás, a vesztegetés állítólag természetes velejárója mindenféle demokráciának. Mindezek kifejlődése a totális diktatúrában már csírájában elfojtható, de akkor nincs sajtószabadság, meghal a nemzeti média stb. A rendszerváltás mély csapdáiba meglehetősen sokszor belepottyannak politikusaink, gazdasági szakembereink. A nehézségek fokozódásával teljesen érthető a közöny az emberekben.

— Vannak-e világmegváltó gondolataid?

— Költői kérdés, és rosszkor hangzik el. Pár nap múlva kórházba vonulok, s ha lennének is ilyen gondolataim, a műtőasztalon bizonyára elmúlnának.

— Ha csak rajtad múlna, mivel javítanál a közérzeteden?

— Ameddig az ország közérzete rossz, az enyém is az marad, ha szuper-pozitív helyzetbe kerül — nonszensz —, kerülne, ha „feljavulna”, vele javulok én is.

— Mit tanácsolsz az olvasónak: miért kell szeretni az írót, az írónak az olvasót?

— Ez a kérdés nem időszerű addig, ameddig nem fogadnak meg egy jó tanácsot: dobják a szemétbe a szennyirodalmat! Főleg az ifjúságot romboló, roncsoló pornográfiát. Mi lesz ezzel az országgal, ha fiatalsága olyan szemérmetlen kiadványokkal fertőződik rendkívül kiterjedt mértékben, amelyek pokolra valók. A magyar és a világirodalom tele olyan szerzőkkel, akik ki tudják tölteni a lelket, a katarzis felé viszik az olvasót, az élmény és az átélés olyan birodalmába, amely művészetnek nevezendő; felemelő, eltorzult paradoxonoktól mentes, a valódi világot mutatja, adja a szellem szívet szikráztatóan igaz kiteljesedésében.

Megjelent a Vas Népe 2001.06.16. számában

KOZMA GÁBOR - METSZET A 40. SZÁZADBÓL

A napokban jelent meg Tábori Ottó új verseskötete, a Himnusz a szőlőhöz

Szombathely - A napokban mutatták be Tábori Ottó költő új kötetét. A Himnusz a szőlőhöz című mű a kritikusok szerint érett, helyenként briliáns, s a humort sem nélkülözi.

A régi társ, barát, a szép megjelenésű kötet „kisajtoló passzírozó-hipnotizáló” szerkesztője, Molnár Miklós, Németh Márta előadóművésszel egyetemben rendhagyó könyvbemutatót tartott nemrég a megyei TIT egyesület székházában. Sorra idézték fel a Tábori-költeményeket, s az akcióba a költő is beszállt. Kiderült, hogy hatásosan képes idézni leírt sorait. A jó hangulatú bemutató után beszélgettünk.

- Sokan úgy ismernek, hogy szonett-király, vagy ikervári remete. Igaz, ezt még az életünkös idődben aggatták rád.

— Hát, nem is annyira aggatták, mivel tényleg írtam szonetteket, és tényleg visszavonultam néha ikervári magányomba. Ez annyiban érdekes, hogy csak akkor tudok verset írni, ha minden más megszűnik körülöttem. Ha súlytalan helyzetbe, állapotba kerülök. A remeteség tehát alkotói módszer nálam, bár kétségkívül nem nagy veszteség kivonulni ebből a civilizációból.

- Elhangzott: tizenöt éve nem jelentettél meg verseskötetet.

- Nem egészen. Ugyanis 1989-ben leadtam egy könyvnyi anyagot a Szépirodalminái. Ablak a nézőtérre, ez volt a címe. A főszerkesztő nagy örömmel fogadta. Vártam a megjelenést, hiába. A végén kiderült, hogy verseim egyszerűen eltűntek.

- Eltűntek?! Ez azért ritka...

- Velem megesett. Újra pedig nem tudok írni verset. Sajnos, híres vagyok arról, hogy nem készítek másodpéldányt, akkor is így volt. Tehát egy teljes kötetem füstbe ment.

- Remeteség. Áll ez még?

- A szőlőhegy, oda vonulgattam vissza. A Haraszti-dűlő. De már nincs meg, nem bírnám gondozni. A szőlővel testvéri a kapcsolatom, együtt éltem vele éjjel és nappal. A szőlőnek lelke van. Én megéreztem. Tény, hogy egy alkalommal akkor permeteztem, amikor senki sem. Nekem lett kétezer liter borom, másnak semmi. A szőlő megsúgta, mit kell tennem.

- Talán máskor is súgtak...

- Értem a célzást. Tényleg voltak nehéz életszakaszaim. Ilyenkor sógorom, az ismert keramikusművész, Schrammel Imre sokat segített. A mostani kötet borítóját is ő tervezte. Később pedig az Alföld főszerkesztője, Koczogh Ákos támogatott.

- Életünk: az a lap, amely zsinórmértékül szolgált, s az a lap, amely az aczéli időkben szellemiségében messze túlmutatott az országhatáron. Mit őrzöl erről a daliás korról?

- Nos, meg kellene írnia valakinek azokat a történéseket... Az Életünkkel a kapcsolatom Kulcsár János főszerkesztősége alatt kezdődött, amikor is, 1975-ben, lehozta első versemet. Az akkor igen nagy szó volt. Később közölt a Magyar Ifjúság. Igazándiból csak 1984-ben „fogadott be” a Pete György szerkesztette Életünk, de akkor egyből nívódíjjal. Ágh István és Páskándi Géza társaságában kaptam. Pazar műhely alakult ki. Talán beszéljen a névsor: Ambrus Lajos, Rózsa Béla, Molnár Miklós, Holdosi József, Péntek Imre, Pete György, Gyurácz Ferenc és mások.

- A Himnusz a szőlőhöz, az egyik ismert kritikus szerint, országosan is figyelemre méltó mű. Érett, elmélyült és briliáns - ez mind te lennél.

- A Dylan Thomas-sztori ugrik be. Ő ugyanis a dicséret hallatán a földre vetette magát, és habzó szájjal hempergett, így akadályozván meg a feléje irányuló ömlengést... De talán annyiban vállalható számomra a dolog, hogy a kötet minden egyes sorát megéltem, megszenvedtem.

- Metszet a 40. századból, ez a címe az egyik meghatározó versednek. Most "A kő" monológját idézzük: „A hegyről / megszabadultam / jöhet / a folyó, / hadd / csiszolódjam, / vár a tenger".

Megjelent a Vas Népe 2006.12.16. számában.

KOZMA GÁBOR - A LEGHOSSZABB ALKONY

Tábori Ottó Ikerváron született, ma is ott él. Volt műtős, segédmunkás, tejkezelő, kultúrház igazgató, szőlősgazda. Esztétika-filozófia szakot végzett. Olyan életformát követ, amely elrendelten és velejéig magyar.

"A magyar ember érzékeny lelkű, költői hevületű, ennek a mai világ nem kedvez."

Annak a szűkebb világnak keresem a gyújtópontjait melyből költészetünk sarjadt s mely eredeti és elidegeníthetetlen része az európainak. Nem szociológiai felmérésekből vagy statisztikai adatokból ismerem környezetemet és lakóit szokásaikat, bánataikat örömeiket hanem - mert egy vagyok közülük - a véremben, a zsigereimben hordom létezésük esszenciáját - írja Tábori Ottó a Himnusz a szőlő ­ höz című, 2001-ben megjelent kötetéhez kapcsolt önvallomásában

Fotó : Szendi Péter

Egy ember, aki nagy szívével keblére ölelte a világot, hogy az eltaszítsa; egy ember, aki rendületlenül hitt a barátságban, hogy aztán ne csalatkozzon; egy ember, aki vasparipára ülvén együtt tekert a tanúhegy felé Berzsenyivel, Weöressel: Tábori Ottó ikervári költő 60 esztendős.

- Bujkáló lélek vagy, időnként előbukkansz; társasági sziporkaként tűnsz fel, majd elvonulsz a hegyedbe. Láttak már százkilósan, most meg, hatvankodva, ami nálad ifjúkor, egy fitt, karcsú férfiú áll előttünk. A végén még kiszúr reklámarcnak valamilyen market.

- Tényleg jól érzem magam, már ami a fizikai részt illeti. Ugyanis elhatároztam ezelőtt egy évvel és tíz hónappal, hogy a százöt kilómon kisebbítek. Ezt immáron harmadszor művelem. Úgy harminc-negyven kilókat szoktam ingadozni. De ez most másféle fogyás. Tavaly a kerékpárommal lenyomtam tízezer kilométert...

-T e most viccelsz...

- Nem dehogy, tényleg lenyomtam. Az idén még csak nyolcezernél tartok, de meglesz a tízes. Kiváló versenykerékpárom van, imádott hegyem, a Ság felé veszem az irányt, az Ikervár-Sótony- Sitke-Cell viszonylatban. Néha meggondolom magam, és ötletszerűen áttekerek Pápára. Ez nem veszélytelen, mert sok az autó, és nem mindenki galamblelkű. Egy ízben el is csaptak, hét sebből véreztem, de rendbejöttem. Azt hiszem, ez a kegyetlen kitartás, amely a természet szeretetéből is fakad, ez most nagyon bejött. A bicikliről ugyanis látom a teljes világot, jobbra és balra. Ha nagyon érdekes valami, akkor megállók, ha egy jó verssor jut az eszembe, azt házáig memorizálom.

- Egy időben úgy hívtak téged, hogy a szonettkirály. írsz még verseket? Kijársz abba a szőlőbe, amelyhez kötetet írtál még 2001-ben?

- Ez legyen titok, már ami a versírást illeti. A szőlő elveszett, nem művelem. A szonettkirály jelzőt meg köszönöm, ezt bizonyára korai veséimnek köszönhetem. Kezdetben gyakrabban szerepeltem, sokan az Életünk rendszeres szerzőjeként ismertek. Az első költeményem viszont nem itt, hanem a Pest Megyei Hírlapban jelent meg, nem tudom, létezik-e még az az újság. Ez '73-ban volt, egy szonettel vettem be a szerkesztőt és persze a Pamasszust. Schrammel sógorom, illetve Koczogh Ákos fedezett fel, ők mondták, hogy „nyomdára érett” az, amit csinálok. Aztán a Mozgó Világhoz is közöm lett. Beküldött verseimre Simonffy András, a jeles író terjedelmes levélben válaszolt, amit tizenöt év múlva, a hegyemen, megmutattam neki. Akkor még volt olyan, hogy egy korosabb író segít az ifjabbnak, netán felfedezi. Abban a levélben Simonffy kivesézte hat versemet, ami által rengeteget tanultam. Nos, a hegyen, halászléfőzés idején, kezébe nyomtam a levelét, és ő a szemöldökfába verte a fejét. Önbüntetésül, mert nem tudta, hogy az ismeretlen, ifjú költő és a későbbi vendéglátó egy és ugyanaz a személy... Mindez bizonyította, hogy segítsége önzetlen volt.

- Ez az írói, értelmiségi szolidaritás ma romokban hever, legjobb esetben is lappang. Az akkori erős kötéshez hozzájárult a puha diktatúra tüskés fésűje, szüntelen kutakodása. Aztán bekerültél az életünkös csapatba, Pete György, Molnár Miklós, Péntek Imre, Gyurácz Ferenc, Rózsa Béla társaságába. Hogyan élted meg azokat az időket?

- Én jöttem és mentem, kapcsolataim részben napi élő, részben érintőlegesek voltak. Talán nem is találkoztam néhány fontos helyi szereplővel, de azért tudtunk egymásról. A sótonyi hegynek, az ottani találkozásoknak azonban híre ment. így jutott el például hozzám Krasznahorkai László, aki több szüretben is részt vett.

- 1975, Jánosi István bemutat az Élet és Irodalom című lapban, az ÉS-ben. Ekkor egy csapásra országosan ismert költővé lettél.

- Egy teljes oldalt kaptam az Új Hang rovatban, előttem Nagy Gáspárt mutatták be. Az az igazság, hogy ez a bemutatás a helyi pozíciókon nem változtatott, maradtam, aki voltam Ikerváron. Az igaz, hogy az Életünk környékén jó visszhangot váltott ki a publikáció, s más ajtók is megnyíltak. Gondolok a Kortársra, a napilapokra, nem kis részt a Vas Népére. Az első kötetem 1986-ban jött ki. A mai világban nincs kinek verset írni. Ha bemész egy könyvesboltba, látod, hogy a kötetek álló éven át érintetlenek. Ez szomorú. Az emberek nagyot csalódtak a demokráciában. A legtöbben elfordultak, lelkileg bezárkóztak. De más is közrejátszik abban, hogy egyre kevesebb a versolvasó. A napilapok már nem közölnek költeményeket, mivel a vers nem marketingtermék, csak önmaga céljaira alkalmazható. Nincs benne üzlet, így hát nem is kell. De hasonló hanyatlást él át a kultúra egésze.

- Hatvanéves lettél november 4-én. Miként látod a te kis világodat ma?

- Kénytelen voltam eladni a szőlőhegyemet, mert nem bírtam. Világbánatom, hogy a drága jó öreg barátaim, a szőlőhegyi szomszédok mindmeghaltak. Valami elveszett, eltűnt, kihalt. A magyar ember érzékeny lelkű, költői hevületű, és ennek a mai világ egyáltalán nem kedvez. Manapság egyre hosszabbak az alkonyok.

- Kemény szavak. Nem arról van szó, hogy a demokrácia csupán esély? Hogy kihozza a makulátlant és a szennyt?

- Erre a Demokrácia című versemmel felelnék: Van, aki megmutatja a gerincét, / van, aki nem, / van, aki felgyújtja utolsó ingét, / van, aki hordja. Van, aki ostorként suhintja sorsát, / van, aki nem, / van, aki sült húsként nyeli a korpát, / van, aki szórja. Gondoljunk csak arra, hogy a maga idejében József Attila sem talált utat, és arra, hogy a demokrácia valóban szembesít megtört, átvert, selejt emberrel egyaránt. A Kutya éji dala vagy a Mephisto önmagában jó film, és ez szerencse. Mert nem kell feltétlenül az alkotóhoz kötnöm. Születésnapomra egy korábbi versemmel, a Költővel lepném meg magam: Légy zengőtörvény, / Szárnyakat lengető örvény / Légy zúgó orkán, / Zengő mondatok ormán, /Légy fénynek vászna, / Agy, mi titkát halássza. Azt gondolom, ma is hasonló tennivalók várnak egy poétára.

Az interjúban elhangzott, hogy mikor és hol jelent meg Tábori Ottó első verse nyomtatásban. Megkerestem.

Pest Megyei Hírlapban 1973. November 11.-én jelent meg a jobb oldalon olvasható verse.

Ha már megszakítottam a visszaemlékezéseket és beidéztem az első nyomtatott megjelenését, akkor az utolsó megjelenését is megemlítem. Az év versei 2015 - című antológiában megjelent Tábori Ottó három verse halála után. Minderre a figyelmemet az erdélyi Háromszék újság hívta fel a 2015. április. 8.-ai számában.

Kíváncsiságból utána néztem, hogy a halálától eltelt 10 évben szerepelt-e verse Ottónak a Vas Népében, de nem találtam. A költő halála a verseinek a halálát is jelenti?

Megjelent a Vas Népe 2011.11.12. számában.

KOZMA GÁBOR - KIFESLETT BÁJAK, ELTÖRT FÉNYEK

Takaros ház Ikervár egyik utcájában. Az udvaron gyümölcsfák, pereg a dió, földi pondrók lakmároznak, közelít a tél. A szomszédból hangok szűrődnek, a Nap ferdén tűnik el a látóhatár mögött.

Szabálytalanul szabályos életút Tábori Ottóé. Az ikervári poéta baráti bíztatásra kezdett el szonetteket írni, méghozzá szédítő iramban. A gyorsaság nem ment a minőség rovására, sőt! A hetvenes évek közepén a Parnasszusnak számító Élet és Irodalomban (ÉS) már az Új Hang rovat szereplője, valósággal berobban az irodalmi közéletbe. Eközben segédmunkás, műtős és egy ideig kultúrigazgató. Határ Győző lezsenizi, Krasznahorkai büszke rá, ő maga pedig elborozgat a sótonyi hegyen Rózsa Bélával. Most jön ki új kötete.

Fotó : Benkő Sándor

Tábori Ottó költő élet körlete ez. A költőé, aki képes órákon át bámulni a vörös korong színkavalkádját, vagy egy magasba nyúló, óriás-tölgyet. A költő körlete ez, aki másként lát, mást lát a világból. Mondják, a költő a társadalom legérzékenyebb jelzőrendszere; ha sok van belőle, akkor forradalom közeleg. Ha meg kevés, az is rossz. Mert valami eltűnt, valami üressé vált és a semmibe hullt.

- Gyere csak, mutatok valamit - invitál a kis házba, amely oly sok nagyszerű elmét látott. A házigazda, még sótonyi borászkodása idején olyan szellemi nagyságoknak ajánlhatta nedűjét, mint Krasznahorkai László, aki A torinói ló című film irodalmi atyja, de poharazott a hegyen Nagy Gáspár, Simonffy András, vagy az Életünk stábja, Pete Györggyel az élen. - A Gazsi rendíthetetlen barát volt, nem sokkal a halála előtt elküldte tervezett sírfeliratát - jegyzi meg Ottó, aki pár napja töltötte be a 65. életévét. Jó alkalom ez az emlékezésre, olyan nevek felidézésére, mint Ambrus Lajos, Molnár Miklós, Péntek Imre, vagy a zseniális Rózsa Béla. És nem marad ki a sógor sem, a világhírű keramikus művész, Schrammel Imre sem. Ajándéka, A szeretkező pár, a szekrény tetején kapott helyet - galaktikus erejű anyag. Ottó visszatér, levélköteget tesz le az asztalra. Miközben böngészgetünk, jót húz egy teáspalackból. Ez képtelen helyzet, mondom, te és a tea. Hol vannak a híres Tábori borok? Legyint: eltűntek azok is úgy az időben, mint az egészség. A költő nyavalyákkal küszködik, nehezen jár. De, mint mondja, a legnagyobb nyavalya az, hogy nem kell már líra ennek a világnak. Majd váratlanul, de mégis helyénvalóan szavalni kezd: Ki anyád kezét lopja álmaidba, / ki vizen jár, és csillogó homokba... / nemcsak kívül, beül is leolvaszt, hogy átvigyen egy vég-nélküli csendbe, / a Föld izeit...gyorsan elfelejtve, / telkedbe szúrva vaskemény vigaszt.

- Ezek a sorok az Arc, elmenőben című versemből valók. Csak úgy jött, pillanat alatt készen volt a fejemben. Aztán más sorok rakódtak rendbe, alig győztem. Mint dalzivatar esője, úgy zuhogtak a képek; az udvaron, az utcán, a folyosón, a boltban. Egyetlen napon minden harsogott, gyöngyözött: hát letettem új verseim az asztalra — meséli megjelenésre váró kötetének történetét, amely a Színek és a fény címet viseli. Tábori Ottó életútja gazdag, ehhez képest csupán két kötetet jelentetett meg. Igaz, ez a két kötetet beírta az ikervári poéta nevét a magyar literatúrába. S miközben idézget a hozzá írt baráti levelekből - Bujdosó Alpár, Határ Győző, Tüskés Tibor, Domokos Mátyás, Szakolczay Lajos, Zalán Tibor, Kerék Imre míves mondatait - óhatatlanul szóba kerül az indulás. Az Élet és Irodalom (ÉS) 1975-ben, Új Hang rovatában közölte először Tábori Ottó szonettjeit. Jánosy István, maga is kiváló lírikus, így mutatta be hősünket: „Rögtön feltűnt, milyen könnyedén kezeli ez a fiatal költő a versformákat, mily biztos ítélettel váltogatja versstílusát. Szonetteket ír rövid és hosszabb sorokkal (olykor még daktilikus lejtéssel is), de a hagyományos dalformát is jól kezeli” . A méltatás külön is kiemeli a Csokonai című verset, amely a kritikusok szerint kerek remekmű: hallom koppanni csizmádat / nyírfa lelkű vagabund / minden krimó a te várad / hol a szív szól magyarul égi utcán csillag kedved / minden éjjel felragyog / L illa meg mint szőke fenyves / szíved dombján illatozje r le je r le je r le hozzánk / vár reád egész Somogy / autóstoppal szellő portyán kóborolni jó dolog / társunk fagy lesz dörgő villám / kék szmokingos fecske kislány

— Semmilyen protekcióm nem volt, már ami az ÉS-beli publikációt jelenti. Előtte körzeti művelődési ház igazgató voltam és sok minden más - mondja Ottó. - Egy sportházi kiállítás után Pete Gyuri, az Életünk főszerkesztője meg­keresett: Szevasz, várlak a szerkesztőségbe, hozzál verseket - mondatait máig őrzöm. Úgy jött ki, hogy az ÉS-ben előbb jelentem meg, mint a Vas Népében, amelynek szintén sokat köszönhetek. De hát a nagy szám az ÉS volt. mit ne mondjak, a költőóriás Nagy László is ott szerkesztett. Itthon nem ismertek. Olyannyira, hogy a Vas Népének leadott első verseim eleinte nem a lapban, hanem akkor még a Kulcsár János szerkesztette Életünkben jelentek  meg. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a továbbadás elismerés, vagy negatív kritika - nevet fel a poéta. Aki szerint akkor még az is olvasott verset, aki nem akart. Hiszen a lapokban, a rádióban és a tévében rendszeresen szerepeltették a költőket. De az egy más világ volt, sóhajt Ottó, aki szerint már nem kellenek a versek az embereknek. - Egy szép platánt láttam Sárváron, lírát érdemelne: olyan elszántan kapaszkodik, hogy az már küzdelem. A szomszédban nemrég felfedeztem egy szépséges lányt, tündökölt...Van tehát miről és miért verselni - lelkesedik és ismét meghúzza a teást.

- Arról voltam ismert, egyesek szemében hírhedt, hogy félelmetes gyorsasággal írtam a verseim, így írom ma is. De már csak akkor fogok tollat, ha arra érdemes sorok jutnak az eszembe. Le kell gyűrni a kószaságot, mivel egy vers akkor üt nagyot, ha erős kapcsok tartják egyben. Manapság mindenki nosztalgiázik, én csak módjával. Egyszer valaki azt írta, hogy a Tábori az ikervári remete, pedig dehogy. Sohasem voltam egyedül. Mindig akadtak hasonszőrűek, mit ne mondjak, a legtöbb vasi festőművész a barátommá lett, kiváltképp Vértesi Péter. A Pete Gyuriékkal meg jöttek az akkori nagy ászok. Reggelig ment a duma, és tényleg hittünk abban, hogy megváltjuk a világot. Emlékszem az akkori vaoszos értelmiségi hangulatokra, a reggelig tartó szeánszokra, arra a szellemi sziporkaözönre, amely erősen inspirált. Mivel a legtöbb esetben ehhez bor is járt, megszületett az aforizma. Miszerint a magyar értelmiségi előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus , a másik pedig járhatatlan.

És ma?-vetem közbe.

- Beszéljünk inkább az új kötetről, hárít Ottó és a Hírmondó című verséből idéz: Nem a bánya üres, a lélek kong / a hitek, szobák lét-meleg fénye, l de legyen az új szónak erénye, I ha a panasz az út szélén szorong. Az, ki nem volt egy szellempark legénye, / ne legyen nyelvén durva dorong, / élő ütés, mely vág, őröl és ront, / ki vérző korunk új jövevénye.

Kimegyünk az udvarra. Már leereszkedett a novemberi szürkület, közelít a sötétség. Kósza madár keres éji fészket a bokrok közt, hasztalan. Szirmay Endre irodalomkritikus mondatai ugranak be: „Tábori minden versével hűséges szülőföldhöz, hazához, a népéhez, a magyar klasszikusokhoz - és önmagához. Tábori nem epigon, s nem is áll be a sorba, ide vagy oda. Van ereje, hogy önmaga maradjon”.

Ottó, még szereted a Roling Stonest? -kérdem, s felderül az arca: - A Stones örök, nem tudtad? De, de. Semmi sem örök és minden az. De ha már ezen filózünk, akkor valószínű, hogy tovább él és hat majd az időben egy kiváló Tábori-szonett, mint Jaggerék jópár híres nótája. A költő most örül, összejött az újabb kötet és vele a remény, hogy elszánt olvasótábort szül. A kiadáshoz kellett az ikervári és a megyei önkormányzat nagylelkű támogatása, s ama tény, hogy hősünknek markáns mondandója akadt. így szemügyre vehetjük a 65 éves költő új színét az eltört fényben. Mit is kívánhatunk születésnapjára? Talán azt, amit Nagy László is megtett annak idején, amikor arról kérdezték, mit üzen a jövő nemzedékének: - Ha még emberi arcuk lesz, csókolom őket.

Biztosan kevesek emlékeznek arra, hogy Ottó egy verse még keresztrejtvény megfejtéseként is szerepelt 1991-ben a Vas Népe megyei újságban.

Aki megszeretné fejteni a keresztrejtvényt, az kattintson a jobb oldali képre és a külön ablakban megjelenő pdf formátumban le tudja tölteni, kinyomtatni és már indulhat is az agytorna.

Tőkés Lászlóhoz és híveihez szólt a verse, aki Kolozsváron született 1952-ben, református lelkész lett, az 1989-es romániai átalakulásban jelentős szerepet töltött be, politikai pályája során bekerült az Európai Parlamentbe is képviselőként.

Tőkés Lászlót 1989-ben december  15.-én el akarta vinni a román titkosrendőrség, ezt a hívek megakadályozták, de másnap elvitték Temesvárról. 17.-én lőttek a fegyvertelen tömegbe, százan meghaltak. 21.-én nagy tömegek tüntettek a diktátor ellen, 22.-én átvették a hatalmat. 21.-én megkapta a Berzsenyi díjat Budapesten a Rátkai Klubban.

Ottó költői lelkületének ezek a forradalmi események, a szereplők és a példaképe, Berzsenyi említése biztos gyújtó láng volt a vers elkészültéhez.

Itt egy ritkaság, egy képeslap méretű lap, amelyen Schrammel Imre - A költő szobrát láthatjuk, a karnevál sorozatából (1995-98). A herendi porcelánra 40 vers van ráfestve a világ több helyéről, eredeti nyelven.

Közöttük megtalálható Tábori Ottó - Bohóc című verse is.

A fénykép fölé vitt egér hatására megnézhetjük a hátoldali felíratot is.

A szobrász és a költő kapcsolatáról pár szót csak. Egyszer egy ikervári idős nénitől megkérdezték, ki az a Schrammel Imre, jött is a válasz azonnal - "hát a Tábori Ellus férje". Nos igen, van ahol így tartják nyilván a keramikusművészt. Gondolom nem bánja ezt, mert ez olyan befogadós szemléletet sugároz, kicsit bensőségesebb a hovatartozás alapján meghatározni valakit, mint a tevékenysége alapján.

A következő lépésem, hogy tisztázzam, ki is az az Ellus? Anyakönyvi nevén Tábori Gabriella, a textilművész, Ottó nővére.

Tábori Gabriella textiltervező (Ikervár, 1931.03.26. - Budapest, 2015.07.05.)

Ikerváron született, Kőszegen a Jurisich Miklós gimnáziumban éretségizett 1950-ben, majd a Magyar Iparművészeti Főiskola textilszakos hallgatója volt (1950-55). Ritkaság, hogy valakinek egy életen át egy munkáltatója legyen, márpedig 1987-es nyugdíjba vonulásáig az Iparművészeti Vállalat tervezője volt. Ahol lakástextil tervezéssel foglalkozott. Munkája eredményei a hazánkban gyártott szövet bútorokon meghatározó volt évtizedekig.

Az 1958-as brüsszeli világkiállítás magyar éttermének a bútorhuzatai az ő munkái voltak. (Nekünk is volt egy szövetünk, amit ő tervezett, ágy takaróként és dekor függönyként funkcionáltak. Sárga alapon geometriai ábrák voltak rajta, emlékszem az egyik háromszögre, amire mindig úgy néztem, mintha egy hajó vitorlája lenne.)

Tagja volt az 1968-ban megalakult Prizma 13 művészcsoportnak, több kül- és belföldi kiállításon is szerepelt filcből kialakított állatfigurákkal. Tudta, hogy a bútorszövetei nem hozzák meg számára azt az elismerést, mintha csak kiállítási tárgyakat tervezett volna, amelyek a nevét ismertebbé tették volna. Nem bánta ezt. Tudta, hogy munkájával az átlag emberek otthonait tette esztétikussá évtizedeken át.

Schrammel Imre keramikusművész (Szombathely, 1933.10.29. - 2024-ben 90 éves)

A Magyar Iparművészeti Főiskolára járt 1952-57), majd egy Hollóházi "kitérő" után hamarosan ott is tanított és 1993-1999 között az egyetem rektoraként működött. Külföldön is volt vendégtanárként.

1958-ban vette el feleségül Tábori Gabriellát. Fiúk, Zoltán 1961-ben született. Schrammel Imre csak 1971-ben lett tagja a Prizma 13 csoportnak.

Nem vállalkoznék életrajzra, életmű felvázolására, pedig bőven van rá irodalom és információ. Itt inkább csak a feleségével való párhuzamokat és különbségeket említeném meg.

Munkája terén feleségével ellentétben minden szakmai és állami elismerést megkapott. Munkácsi Mihály- díj, Kossuth-díj, Érdemes művész, Nemzet művésze, hogy csak párat említsek.

Kiállításai is számtalanok voltak egyéni és csoportosak is.

Felesége révén kötődik Ikervárhoz, a Rábához, annak tiszta agyagához. Ottó 2001-ben megjelent Himnusz a szőlőhöz verseskötetének borítóján lévő dombormű is talán a Rába "Pásti" kanyar kék agyagából készült, amit Schrammel Imre készített.

A következő képek az ikervári temetőben készültek 2023-ban. Tábori Ottó és szülei Tábori József és Nagy Teréz sírköve és fiúk fejfája látható. Gyászhírében olvashattuk:A költő hazatért. Tábori Ottó 67. életévét szülei körében folytatja. Földi temetése 2014.augusztus 13-án 13 órakor lesz.  A sír a főbejárati úton jobb kézre esik az út szélén. Mondom arra az esetre, ha valaki éppen arra járna és egy főhajtásnyira megállna Ottóra emlékezve a halálának 10 éves évfordulóján.

Megjelent az Életünk 2016. 01-02 számában.

MOLNÁR MIKLÓS - TÁBORI OTTÓ BÚCSÚZTATÁSA.

2014. augusztus hetedikén úgy tetszett az isteneknek, hogy kivegyék közülünk Tábori Ottó porhüvelyét. Tizenharmadikán kora délután volt a temetése az ikervári temetőben. Temetni nagyon tudunk mi, magyarok, élni, éltetni vagy legalább élni hagyni már kevésbé. Ikerváron érdemes meghalni. Szépen, gusztusosan temetnek, és hely is bőven akad még a sírkertben.

A remekbe szabott temetésnek is köszönhettük, hogy nem éreztük úgy: Ottó barátunk árvaságra hagyott bennünket. A szeles, kissé borongós, esőre hajló idő dél tájban derűsre fordult. Ikervár fölött bárányfelhő is alig maradt az égen. Hét ágra sütött a nap; az idő járását igazgató hatalmakat nyájas jóakaratra késztette az alkalom. Vagy hogy Tábori Ottó szavaival éljünk: „a kék egek húrjai zengtek, gyémánt arcokat karcolt a szívre a kigyúlt fények isteni kardja”.

Utolsó éveiben matracsírba kényszerítette, szakadatlan gyötrelmekre ítélte a sorsa. Miután szenvedéseiben tisztára csiszolódott, akkurátosan levezekelve, hogy megbízható népi származékként huszonhét hónapon át a zöld ávósok testületében kelljen sorkatonai szolgálatot teljesítenie, fogta magát, és hipp-hopp, mint pillangó a lárvatestet, maga mögött hagyta énjének kérgét, fájdalmainak nyűtt burkát. Megjelent a tengerrel régóta esedékes randevún. Kiszabadult a létezés mókuskerekéből, magasra szárnyalt, és beleolvadt a Minden-Egybe. Ha tudta volna, hogy ilyen jó meghalni, meglehet, nem halogatja, hanem már korábban meghal.

A méltóságos, nyugodt, szinte magasztos szertartás neki is tetszett volna. Ha van „léten túli megmaradás”, s ő valamilyen átlényegült formában jelen volt saját temetésén, alighanem tetszéssel figyelte, hiszen ínyence volt a műfajnak; gyakran vett részt gyászhuszárként, koporsóvivőként ikervári polgártársainak végtisztességén. Könnyű elképzelnem, hogy boldogan forgolódott a kedvéért egybegyűltek között, gyermekien ámuldozva a jeles alkalomra lemészárolt virágok özönén. Többen újra meg újra hallani véltük Ottó harsány, a harmadik határba is elhallatszó dionüszoszi hahotáját, meg kedves kutyájának, Perzsának a csaholását.

A családtagokból a sors rendelésében való megnyugvás áradt, és átsugárzott mindenkibe. Ott volt a fél falu, rokonok, jó barátok, közeli és távolabbi ismerősök, hogy elköszönjenek a néhai tejcsarnokos asszony szerelmetes fiától. A sírkertbe gyűlt gyászolók tág sugarú körben állták körül a Szent Mihály lovára emelt koporsót.

TÁBORI OTTÓ − ÉLT 67 ÉVET.

A szertartást vezető katolikus pap Ottó költészetét is igen ügyesen méltatta, és fölolvasta a költő utolsó kötetének címadó versét: Arc, elmenőben. Ott és akkor, az ikervári temetőben derült ki igazán: látnoki erő igazgatta a költő tollát, amikor papírra vetette a Körforgás című, a kötetet záró verset:

Képzeletomlás

agytemetőben

versben

vasban

kőben

kivonás

és

összeadás

léten

túli

megmaradás

szívig

lobbanó

rajzolat

arca

a

megszületőben

A pap szájából a vigasznak szánt, föltámadásra és örök életre vonatkozó obligát fenyegetőzés ezúttal nem hatott vészterhesnek. Ottó barátunkat az édesanyja mellé temették. Visszatért ahhoz, akitől − mint felnőni nem akaródzó örök kamasz igazából sohasem is szakadt el.

Nem szűnik bennem az „emlékszavannák lobogása”. Valamennyien, akik szívünkbe zártuk a Kemenesalja vulkanikus őstalaján sarjadt poétát, a saját nyavalyáin kívül mindenki máséra gyógyírt tudó felcsert, a hol magyar virtussal vigadó, hol nekibúsuló, jellempáncélját kopni nem hagyó végvári kurucot, a jó húsú fehérnép meg a borital kísértésével szemben ellenállást ritkán tanúsító falusi bonvivánt, az országos cimborát, a figyelmes, nagylelkű, segíteni mindig kész jó barátot, Ikervár, a Rába és a sótonyi-nyőgéri szőlőhegy legapróbb titkainak is tudóját és dalnokát, az oroszlánhumorú tréfamestert, a hetvenkedő kocsmai szájhőst, távfutás, pingpong, snóbli, versenybringázás, horgászat, halászléfőzés és öndicséret győzhetetlen bajnokát, elevenen megőrizzük az emlékét. Jó néhány olyan sorra bukkanhatunk költeményeiben, amelyek segítik fölidézni alakját. Arca, „mint a víztiszta alma, ragyog, s a félelemnek árnya sincs”.

Tábori Ottó halála, derűs, fölemelő temetése azzal az egyáltalán nem vészterhes vigasszal szolgált az élőknek: lám, nem is olyan nagy kunszt a meghalás, nem kell tőle berezelni, cimborák!

v20240811