DÁVID JÓZSEF - ÚJ FALU - Ikervár 1963-ban
Nos itt van egy anyag, ami kemény tükröt mutat az 1963-as ikervári életről és a "téeszesítés"-ről. Az akkori negyedikes és nyolcadikos gyerekeknek tett fel pár kérdést és a válaszokat összegezte. Érdekes adatokat látunk, majd elmereng az író az Ő gyerekkori idejéből vélelmezhető válaszok különbözőségein és azok okáról.
A fő kérdés, hogy a fiatalok nem akarnak a mezőgazdaság kétkezi oldalával foglalkozni.
Dávid József, aki ekkor Szombathelyen volt újságíró, egy hetet töltött el Ikervárott, tapasztalatait, meglátásait rögzítette. Megtudhatjuk hány TV, rádió, autó, motor volt a faluban.
Bár mennyire is iparkodnék egy önéletrajzot összeszedni, közelébe sem érnék Pósfai János írásához. Amikor a barát, a munkatárs kérdez és még Neki is nehezen nyílt meg Dávid József. Az interjú az ÉLETÜNK 1971 évfolyamának 3-as számában jelent meg, terjedelme 5 oldalnyi.
Vas Népe, 1971. július 4.-ei számában így írnak a riportról:
Pósfai H. János „Az élet megismételhetetlen” címmel Dávid Józseffel készít riportot. Az alkalom a kötet nélküli író (novellista, hangjátékíró, újságíró) Dávid József 50. születésnapja, a téma az „ötven erdő”, az 50 életév-rengeteg zúgása, suhogása. Pósfai kérdez, Dávid válaszol. Kezdetben akadozva, majd belefeledkezve később. Dávid Józsefet, az írót, olvasói széles mesélő kedvéről, rácsodálkozásairól, emberközpontúságáról ismerik, érte kedvelik. Pósfai azonban nemcsak a kitárulkozáshoz csinál kedvet, alkalmat talál arra is, hogy Dávid József megszólaltatásával a vidéken élő, az újságírás taposómalmában járó írói életsorsot is bemutassa.
PÓSFAI H. JÁNOS - AZ ÉLET MEGISMÉTELHETETLEN
Interjú Dávid József újságíró ötven éves évfordulóján.
1
Ötven év olyan rövid idő, (hogy nem nagy kunszt megélni. 'Gyorsan elszáll, - egyetlen esztendő - amely ötvenszer újraismétli magát. Majdnem egy élet! A megritkult hajú, bajuszos, arcán hetykeséget és szomorúságot hordozó férfi ötven éves. Szikár, egyenes tartásé, mint annak a tájnak az embere, amely számára a 'szülőföldet jelenti. Évtizedénél több, hogy személyesen ismerem, egyébként sokkal régebbi az ismeretségünk. Az ötvenes évek elején egy nemzedéknyi tehetséges fiatal íróval indult. A rádió bemutatta hangjátékait, fővárosi és vidéki llapok rendszeresen közölték írásait, darabjain színjátszó csoportok nőttek fel, s az új magyar prózairodalom egyik jeles ígéreteként tartották számon.
Tíz évvel ezelőtt - akkor már belekóstolt a főváros és néhány vidéki kisváros életébe - áttelepült az ország másik feléből Szombathelyre, most már úgy tűnik: véglegesen. A közös sors, a megyei szerkesztőségi munka, a taposó-maloim egy útra sodort bennünket.
Ismerem, mégis szorongást érzek, beszélgetni fogunk az ötven évről, s nem tudhatom, miféle titkokba avat, megilletődve várom, hogy kiöntse keserű bugyrát, vagy meleg optimizmusával erősítsen, hogy maga is kitartóbb, edzettebb lehessen. Az életünk nagyrészt négy fal között zajlik ebben a tenyérnyi szerkesztőségi szobában. Szinte mindent tudunk egymásról, a kemény elvárásokat és a megmérettetéseket egyaránt, mégis, talán éppen ettől Ígérkezik izgalmasnak a beszélgetés. Ahogy konkréttá válik a dolog; ahogy megkérdezem tőle, milyen volt ez az ötven év, hagyott-e nyomokat, vannak-e kitörölhetetlen emlékei, a fájdalom vagy az öröm hullámai röpítették gyakrabban élete hajóját. Arra biztatom, mondja el, mivé lesz, mivé lehet az ember a tehetség súlyos ígéretével azon a sajátságos úton, amelyet ő járt meg, s amelyen eljutott a félszázados évfordulóhoz.
Tudom, érzem, elutasít; keressek mást, hagyjam őt békén. Ártok néki, ha felszaggatom az évek keskeny pallóit, amelyeken átvergődte magát, vagy, ha nem is ártok, de bonyolultabbá teszem a továbbvivő út egyébként se könnyű meredekeit. Hagyjam békén, ne firtassuk a be nem érett éveket, ne kérjem számon tőle mindazt, ami nincs, ami lehetett volna; férfias megfontolással újra és újra nekivág az útnak, csendben dolgozik, ís ha majd kívánkozik belőle mindaz, amit tanulságként érdemes elmondani, jelentkezik.
Mellé ülök, s megmondom, mit akarok. „Bolond vagy” - hallom az első reflexiót .„Láttál te már könyv nélküli írót?” - kérdez vissza. Majd a dermedt csönddé vált másfél perc után: „Egyébként lehetne könyvem. Lelhetnének köteteim. Nagy sorsfordulók első számú tanúja voltam, érzem, tudom, bennem van, hordozom a nagy hiányt. De valahogy mindig úgy alakult az életem, (hogy csak öt-tíz flekkes novellákra tellett az időmből. A nagyobb lélegzetű munkára mindig csak készültem, most is készülök. De egyszer meg kell írnom azt a regényt!”
2
A kesernyés fintort elnyelte közben az arcára ült mosoly. A szeme furcsán kezdett égni, szűk nyíláson át kifelé nézett az ablakon, az egymásra meredő háztetőkre, tűzfalakra, a mértani pontossággal szőtt óriás pókhálóiban akadt vadgesztenyefa lombjaira s azt mondta: „Hát nem ’bánom, beszélgessünk. Ha akarod, írd, amit mondók. De te vállalsz érte minden felelősséget. Ha feleslegesen pocsékoltad el a drága időt, magadat okold érte.”
Az ablakot paskolni kezdi a nyári zápor, amikor leírom az első sorokat: - A nevem: Dávid József, 1921. április 23-án születtem Bodrogkenesztúron. Apám bányász vollt, én négy éves, amikor felrobbantotta magát. Száz darab kapszni robbant a kezében, cafatokká tépte testét, az arca a felismerhetetlenségig széfroncsolódott. Én csak a fehér gézre emlékszem, amivel tele volt a fekete koporsó. A baleset az ő hibájából történt - állapította meg a bánya, s a tulajdonos semmilyen kártérítést nem vállalt. Anyámra négyen maradtunk, postás tarisznyát akasztott a nyakába, úgy tartott bennünket.
- Beszélj valamit a gyerekkorodról.
- Volt egy kis házunk, szemben a kovácsműhellyel. A kerítéshez szorítottam arcomat, úgy néztem, miként szögezik a tüzes vasat a lovak patájára, micsoda boszorkányossággal húzzák a ráfot a kerekekre. Láng, füst, szikráik, hangok. Boldizsár, a szőrös mellű mester egyszer földobott egy frissiben elkészült szekérre, amit bejáratni vitt. Átvágtunk a réteken, vágtattak a lovak, robogott az új szekér, mint a tüzes istennyila.. Belehajtottunk a Tiszába, áztatni a kerekeket. Ott, akkor fedeztem fel először a munka gyönyörűségét. Az öreg mester arcán., a szeme tükrében, az előbújit mosoly játékában, ahogy mustrálgatta, nézegette a kész portékát, a munka konkrét eredményét. Én akikor elhatároztam, ha nagy leszek, kovács leszek, mert ennél szebb mesterség nincs ezen a földön.
3
Az életet nyolcéves koromban kóstoltam meg igazán, attól fogva jártam napszámra.
A zempléni hegyek pénzt termettek akkoriban, gyógynövények borították el a hegyalját, azt szedtük éjjel-nappal. Birtok is volc elég, tavasztól őszig dolgozhatott, aki akart. A kalászolás után - igaz, akkor már 11 éves lettem — marokszedőnek szegődtetetrt anyám. Nyápicabb voltaim a velem egykorúnknál, de gyengébb soha. Tokajhegyalján én voltaim az első tizenegyéves, aki nem elégedett meg a napszámmal, hanem szakmányt vállalt. Ügy többet lehetett keresni. Nekünk pedig kellett a pénz, anyáimék FAKSZ-háza falta az ötpengőket. Hogy a részletet fizetni tudjuk, megfogtuk a pénzt, amin csak lehetett. Laskát, krumplikását, langalót sokat ettünk. Meg zöld gyümölcsöt. Gyerekkoromban háromszor kaptam vérihast emiatt, csoda, hogy megmaradtam.
Az iskolában mindig jeles tanuló voltam, nem véletlen hát, hogy a reformátuspap kedvence lettem. Rengeteget szerepeltem, főszerepeket játszottam, díszleteket festettem. A református papnak köszönhettem életem első nagy fordulóját: beprotezsált a sárospataki gimnázium angol intemátusába.
- Szóval Sárospatakra jártál gimnáziumba.
- Igen, a gimnáziumba jártam, de nem mint tanuló, hanem mint iskolaszolga. Úri gyerekek jártak ide, azoknak voltam én a szolgája. Reggel hétkor terítettünk. Mindennap villás reggeli járt az intornátus lakóinak. Egy-egy asztalnál nyolcan ültek, én két asztalt terítettem. Ezen kívül volt két hálószobáim, azt kellett takarítani, az ágyakat berakni. Hozzám tartozott még két tanári szoba, az ebédlő, a tornaterem egynegyede és egy tanterem. Mire ezekkel végeztem, jött az ebédidő, újra terítettünk. Este kilenc-tíz körül hagytam abba a munkát, rendszerint 22 pár cipő tisztításával. A gimnáziumiba jártak szegényebb szülők gyerekei is. Emlékszem Király Istvánra, Döme Lászlóra. A könyveiket előhagyták, én meg, ha csak tehettem, hozzájuk férkőztem, beleolvastam egyikbe-másikba. Egyszer rajtakaptak, de nem kergettek el. Sőt tanítani kezdtek. Azt mondták, felkészítenek az érettségire, ha van kedvem hozzá. A dolog fülébe jutott az egyik nevelőtanárnak, aki szintén barátsággal közeledett hozzám, s akinek megmutattam első verseimet. A nevelőtanárt Képes Gézának hívták . . .
- Végül is eljutottál az érettségig a diákok magániskoláján?
- Sajnos nem. Gyerekfejjel beleszerettem egy asszonyba, akit agyagból megmintáztam a Bodrog partján. A dolog kitudódott, rámfogták, hogy gúnyt űzök a méltóságából, kidobtak az internátusból. Ezután a vasúthoz kerültem krampácsolónak. Háromhónapig bírtam valahogy, akkor azonban felkerestem Nagy Sándor tiszteletes urat. Elküldött a debreceni református püspökhöz, aki aztán bejuttatott engem Nyíregyházára a vasúthoz. Négy hónap alatt négy vizsgát tettem. Kineveztek gyorsvonatra kalauznak. Egyszer aztán valakit jegy nélkül engedtem utazni a párnáson, jött az ellenőr, a következő állomáson lerakta az utast, meg engem is.
Húszéves koromig voltam pékinas, kifutó, vasutas. Közben megnősültem. Az esküvőnk utáni napokban behívót kaptam, egyenesen a frontra vittek. Orelig jutottam el, ott megsebesültem és visszahoztak Kassára. Fél évig húztam a dolgot, akkor újra kivittek a frontra. Negyvennégy tavaszáig ez így ment. A halállal többször kerültem cimbora-viszonyba, mint katonaszökevényt agyon akartak lőni, csak az utolsó percben futott be szétszórt alakulatunk egy nagyobb csoportja. Ők igazoltak aztán. Tizenhat társamat a szemem láttára állítottak falhoz a tábori csendőrök.
- A háborúból miként szabadultál?
- Felső-Ausztriában estünk amerikai fogságba. Látszólag miár nem fenyegetett veszély, de kétszer is megközelített a kaszás. Egyszer, aimikor a cimborák egy hordó faszeszt találtak, s kis híján engem is berántottak a hálálos torba. Zelenák Jóska, a falumbeli attól pusztult el. Másodszor akkor kerültem veszedelembe, amikor kiütött a táborban a tífusz. Szerencsére, megúsztam azt is.
4
1945. október 20-án az első transzporttal étkeztem haza München mellől. Anyám fél hold juttatott szőlőt kapott, abban kezdtem el dolgozgatni. Sokra nem mentünk vele, felcsaptam üzletelőnek. Akkoriban nem lehetett sót kapni. Borunk volt, elindultam hát a határ felé, sejtettem, hogy ott van só elég. Egy liter borért kaptam is két kiló sót. Hazacipeltem, s otthon egy kiló sóért öt liter bort kaptam. Utóbb gyümölccsel is sefteltem, ment az üzlet. Az én igazi NEP-korszakom azonban egy picivel később Budapesten kezdődött. Egy katonacimborámmal folytattuk a borseftelest. Ö volt a főnök, a tiszta nyereség fölét bezsebelte. A hasznon vett egy kisebb textilüzemet, s engem fölfogadott textilfelvetőnek.
- Bélésanyagot gyártottunk, jól jövedelmezett az üzem. Elkészült egy vég, a hátaimra vettem, s felkerestem vele a nagykereskedőket. Volt úgy, hogy a nagy sürgésforgásban egy-egy vég bélésanyagot kétszer is eladtam. Végül is erre fizettem rá. A cimbora kicsapott, de ő sem vitte sokra, mert jött az államosítás. Én akkor már a Lódén- és Posztógyárban voltam felvető, olyan gépeken dolgoztam, amilyeneken soha nem tanultam. Ellestem másoktól a kapcsolásokat. Egy hónapig majd szétszedtek az asszonyok, hogy tönkreteszem őket is. Három hónap múlva pedig sztahanovista oklevelet kaptam.
- Akkoriban én már titokban írogattam is. Először egy regényt írtam, az volt acíme, hogy Az ütőkar. Egy újítás körül támadt bonyodalmakról szólt. Az üzemben felfedeztek, csakhamar levettek a gépről, s a textiles szakszervezet központjába vittek kultúrosnak. Azidőtájt írtam SZOT- megrendelésre az egyfelvonásos darabokat. Jártam az országot, együtteseket szerveztem, színjátszó és tánccsoportokat alakítottunk falun, üzemekben.
- Mint káder mire vitted még?
- Egy évig dolgoztam a szakszervezeti központban. Utána normás lettem, majd személyzeti vezető. Az ötvenes évek elején a Szabad Földhöz kerültem újságírónak. Bekerültem a Földművelésügyi Minisztériumiba a gépállomások politikai osztályára.. Ezt követően kineveztek az állami egyházügyi hivatal egyik megyei megbízottjának. Győrben előbb a Hírlapnál, majd a Rádiónál dolgoztam néhány évig. Tíz- évvel ezelőtt pedig átköltöztem Szombathelyre. A töhbit már tudod.
- Miért írsz?
- Gyermekkoromtól elkötelezettséget érzek: valamivel fel kellene hívni magamra, a figyelmet. Azt hiszem, ezt a koivácsmestertől örököltem. Fiatal koromban fantaszikus történetekkel leptem meg a barátaimat. Az első alkalommal meghökkentett, ahogy ámuldoztak a nagy fekete kígyó történetén, amiből egyetlen szó sem volt igaz, mégis úgy mondtam el, mintha csakugyan találkoztam volna vele.
- Könyved nem jelent meg, mit tudsz felmutatni írói munkásságodból?
- Több száz novellát írtam. Azokból legalább két kötet kitelne. Riportot, szociográfiát annyit írtam, hogy számba venni is nehéz. S az újságokban az a kimondhatatlan betűrengeteg!
- S miért nem jelent meg könyv alakban novelláidnak gyűjteménye?
- Nagyon nem pályáztam rá. Mondtam már, nagyobb lélegzetű munkát szeretnék az ovasó asztalára tenni.- Mi tart, mi tartott vissza, hogy ezt megtedd?
- Nehéz kérdés. Ez az, amiért szerettem volna, ha nem kerül sor erre a beszélgetésre. Nekem az életem úgy alakult, hogy a köznapi munka valahogy imindig elsodort. Nekem csak azokra a bizonyos 5-10 flekkes ínásokra jutott időm. Egy regény megírásához hónapok, vagy akár évek kellenének. Nyugalom, csönd, gondtalanság. Ez utóbbinak a fordítottja erős fék az ember életében. Nekem családom van, nagy család. A gyermekeim eltartása mindig fontosabb volt mindennél. Lemondani nem tudtam róluk, inkább a nagy mű maradt el mindig.
5
Éreztem én sokszor, a kevesebb tehetségűek is hamarabb kibontakoztak. Akik el tudták határozni magukat, hogy megírják regényeiket.
- Tehetségesnek érzed magadat?
- Amit eddig írtam,, önmagáért beszél. Még akikor is, ha nincs kötetbe gyűjtve Országos és megyei pályázatokon rangos díjaikat nyerteim.
- Szerinted elég a tehetség ahhoz, hogy ma valaki jól írjon?
- Nem elég. Akarat, következetesség, jó értelemben vett karrierizmus kell hozzá. Becsvágy. Betegesen erősnek kell lenni, hogy az ember az írással levezesse a benne feszülő elektromosságot. Persze csak akkor, ha érzi, hogy van mondanivalója. Én szerénytelenség nélkül mondhatom, tanúja vagy főszereplője voltam a legjelentékenyebb sorsfordulóknak. Ott voltam az első vonalban. Személyes ismerőseim a Nagy Mihályok, akik megfenyegették sorstársaikat, alkik elsőnek lépni mertek. „Megállj, megállj Nagy Mihály! Te vitted elől a zászlót. Rád kerekíti majd az isten a nagy időt!” Ezeket a fenyegetőzőket mind meg kellene keresni, is megmutatni nekik: azoknak lett igazuk, akik elöl vittek a zászlót. Meggyőződésem, hogy az utóbbi évtized a paraszti sorsfordulótól lesz sokáig emlékezetes. S a mi irodalmunk ezt a korszakot még nem mutatta fel.
- Úgy látom, az élményt, az átélést alapvetőnek tartod az írásban.
- Feltétlenül. Azoknak hiszek, akik nem találják ki a konfliktusokat, hanem átélik vagy megfigyelik.
- S elegendő-e az élmény? A mai írónak nem kell-e folyton arra törekednie, hogy műveltségben, vagy ha úgy tetszik, iskolázottságban is jóval az átlag fölött legyen?
- A műveltséget autodidakta módom meg lehet szerezni. Van előttünk példa az irodalomban. is. Kétségtelen, jó dolog, ha valakinél a tehetség akár európai szintű műveltséggel is párosul. Még jobb, ha ezt a műveltséget fiatalon, az iskolák padjaiban alapozza meg. Erre nem volt mindenkinek lehetősége. Én azt vallom, hogy az íráshoz tehetség, emberség és szakmai tudás kell. Ez utóbbit meg kell tanulni, az előbbieket nem lehet. Olvasok én egyébként igen művelt íróktól olyan vérszegény írásokat, hogy azt kérdezném: hát ez minek? Ezekben az írásokban nincs élet, ámbár szakmailag kifogástalanok. De ha már az általános műveltségről szó esett, hadd beszéljek a magaméról is. Úgy érzem, amit tudók, elegendő ahhoz, hogy egy művelt társaságban jól erezzem magamat. Senki nem veszi észre rajtam, hogy nincs egyetemem. Igaz, szívós, sok évet emésztő, makacs szigorúsággal igyekeztem utolérni magamat Sajnos, majdnem az életem ráment. Úgy érzem, az irodalomban többé-kevésbé otthon vagyok. Ismerem a legjobb festők életét, munkáit. Ipari "csodáinkhoz"’ szakavatottan tudok szólni. Mert nemcsak az általános iskolában tanultam . ..
- Soha nem érezted az egyetem hiányát?
- Most mát nem, korábban igen. De akkor senki nem kiérte tőlem számon. Akkoriban jobb volt, ha nem volt túl -sok iskolája az embernek.
- Vannak-e, s ha vannak, mik a terveid?
- Kimondani sem szeretem, leírni mégúgysem. Szeretném, ha az ígéret beteljesülne. S az elkövetkező években könyvekkel is szolgálni az irodalmat. A könyv nélküli írónak szűkén mérik a megbecsülést.
- Jól érzed- magad Szombathelyen? Egyáltalán, jól érzed magad vidéken?
- Igen, jól. A fővárosi évek iránt persze nosztalgiát érzek. Többre mentem volna, ha akkor ott maradok. Ezt tudják írótársaim is, akik, ha felutazom, vállon veregetnek, vagy jogosan szemrehányást tesznek azért, hogy eltemettem magamat. Meggyőződésem, hogy a vidék ma már nem temet el senkit. Az, ami most itt Szombathelyen kibontakozóban van, az meg egyenest jókedvre derít. Jó társakkal, megértő cimborákkal lehet mozdulni. Ha megbecsüljük egymást, tán még száguldani is fogunk egyszer.
Megjelent az ÉLETÜNK 1971 évfolyam 3-as számában:
