DÁVID JÓZSEF - ÚJ FALU - Ikervár 1963-ban
Nos itt van egy anyag, ami kemény tükröt mutat az 1963-as ikervári életről és a "téeszesítés"-ről. Az akkori negyedikes és nyolcadikos gyerekeknek tett fel pár kérdést és a válaszokat összegezte. Érdekes adatokat látunk, majd elmereng az író az Ő gyerekkori idejéből vélelmezhető válaszok különbözőségein és azok okáról.
A fő kérdés, hogy a fiatalok nem akarnak a mezőgazdaság kétkezi oldalával foglalkozni.
Dávid József, aki ekkor Szombathelyen volt újságíró, egy hetet töltött el Ikervárott, tapasztalatait, meglátásait rögzítette. Megtudhatjuk hány TV, rádió, autó, motor volt a faluban.
Az kor nagy kérdése volt a "téeszesítés". Az emberek belül sokáig nem tudtak mit kezdeni a magán és a közös kérdésével. Fájó volt még a veszteség és még nem érezték a nyereséget. A következő kis novellában az egyén vívódása, a gondolatok és az érzelmek harcába kapunk egy kis bepillantást. Két és fél oldalnyi írás, mely a Kincses Kalendárium évkönyvben jelent meg 1960-ban.
DÁVID JÓZSEF - KEDVES
AHOGY A JÚNIUSI aranyos napsugár felhörpintette a legelőre hullt reggeli harmatot, Bacsó Péter leheveredett. Nézte a jószágokat, hallgatta a fű hersenését, aminek olyan megnyugtató zenéje volt a 128 tehén harapása alatt, mint egy zümmögő kórus.
— Egy jó kutyát is szereznem kell — gondolkodott hangosan —, mert délelőtt még egy csoportban eszik a jószág, hanem délutánra mind megkergül. Összevissza bóklászik, s bizony ő már elmúlt ötvenéves, nem győzi a szaladgálást utánuk. Kutya kell. Egy jó puli. terelő kutya, ha már elvállalta a csordás mesterséget.
— Aztán sorba vette az ismerőseit, még a harmadik faluból is, kitől szerezhetne egy jó kis pulikölyköt, amit majd ő kapatna, tanítana be a terelésre.
Elnézett az opálszínű légpárnák alatt nyújtózkodó sokorói dombok felé. Megtömte pipáját, s komótosan rágyújtott. De ni csak, az egyik jószág fekszik. Ahogy közelebb lép a tehénhez, látja, hogy a Szegfű, az ő volt előhasi tinója.
-- Mi baj, kis jószágom? — vakarta meg az állat szarvatövét, pedig hát kérdezés nélkül is látta, még reggel a hajtásnál, hogy a Szegfű közel áll az elléshez.
A jószág nyögött, fújt, le-lecsapta fejét a fűre, aztán keservesen el is bőgte magát kínjában.
Bacsó Péter mélyenülő, apró szemeiben furcsa fény villant.
— Ellik a Szegfű. Borját hoz a világra, ami már nem az övé. — Inaskarja, amiben a botot tartotta, megrándult. — Ő űzette, védte, babusgatta, abrakkal etette a télen és most a borjú nem neki jön a világra. Pedig jó fajta. A Szegfű anyja — amelyik a háztáji gazdaságban maradt — most is tizenhat liter tejet ad naponta. Az asszony nem győzi a piacra vinni a tejfölt, túrót.
— Csapja agyon az Úristen ! — húzta el keserűen a száját Bacsó Péter, ott akarta hagyni a kínlódó jószágot, de nem tudta. Toporgott körülötte, s szinte izzadt a gondolatoktól, melyek mint a vizesen égő fa, sisteregtek a fejében.
Az akácos erdőből egy kakukk verte fel a legelő csendjét. Bacsót kizökkentette gondolataiból a madár hangos kiabálása. Ledobta botját, tarisznyáját, s rátérdelt a jószág hasára. Öklével gyúrni kezdte a vékonyát, amely most mint a dob feszült, kidudorodva a farcsontok között. Már kicsúszott melléből a keserűség, s csak a szenvedő jószágon akart segíteni valami ősi ösztönnel. Nem az első borjúfogása ez neki. De azért jó lenne, ha akadna segítség. Szegfűnél az első borjú ez, nehogy valami baj legyen.
A jószág úgy fújt. mint egy gőzmozdony. Mellső lábával kapálódzott, kínozta az újszülött érkezése, de Bacsó egy jó óra múltán már meg tudta fogni a boci elejét.
A kakukkmadár egyre hívogatta a párját, s a nap már delelőre járt, de az újszülött még mindig kínozta nem csak az anyját, hanem a „bábát” is, akiről szakadt már a víz, egy merő ganépiszok volt ruhája, arca.
Bacsó Péter megállt egy szusszanásnyi időre, körülnézett, de hallótávolságban egy lelket se látott. Közben a csorda már a legelő kútja köré telepedett, nyalogatták szomjasan a hosszú itatóvályút, de hát most m it csináljon? Most, éppen most, nem hagyhatja it t a Szegfűt. Megtörülközött zsebkendőjével, s újra nekigyűrkőzött.
2
Hiszen csak valaki taposná az állat hasát, amíg ö hátul próbál segíteni rajta — sziszegte fogai között, s legalább olyan erőlködéseket tett a borjú világrajöveteléért, mint a Szegfű, amely már kidülledt szemeit se tudta forgatni, csak orrlyuka tágult, egyre nagyobbra, s nyakizma remegett. Feje a földön feküdt, s hosszú, recés nyelve élettelenül leffent ki a remegő piszkák alól.
Bacsó Péter majdnem sírva fakadt tehetetlen dühében.
— Hogy egy árva lélek nem töri erre a nyakát! — szitkozódott, s felemelte az állat fejét.
— Na, Szegfű. Kis jószágom. Embereld már megmagad, hallod ! — simogatta, vakargatta a tehenet, de az már teljesen erejét vesztette. Aztán a bottal piszkálta, böködte a hasát, majd végigtaposta, aztán újra belekapaszkodott a borjúba, s egy jó negyedóra után végre elvált az újszülött az anyjától.
— Üszőborjú ! — rikkantott Bacsó Péter örömében, aztán felkapta a remegő kis bocit, s az anyja elé rakta.
— Itt van, látod? — beszélt cirógató, kedves hangon az állatnak.
— Most már jól van? Túl vagyunk rajta. Na, éledj már, aztán tisztogasd meg a jányod. Hé! Szegfű! Kicsi jószágom, nicsak milyen szép ez a boci. A tehén csak fújt, nyögött, de kidülledt szemén már ott fénylett a megkönnyebbülés, s míg Bacsó körüljárta, már felemelte a fejét is.
— Na, jól van, Szegfű — hagyta magára az állatot Bacsó Péter és sietett a kúthoz, mert a csordából már türelmetlenül el-elbődült egy tehén a víz után. Telehúzta a vályúkat, aztán megmosakodott, s visszament Szegfűhöz. A tehén már ült, s nagy igyekezettel mosdatta nyelvével a bociját. Bacsó Péter elővette tarisznyáját, s kicsit oldalt ülve szalonnázni kezdett. Evett, de valahogy nem esett jól a harapás. Nem az ellés körüli dolgok miatt, nem. Más zavarta, keverte gyomrát. S ahogy telt az idő, s m inél többet nézett a zsemlyeszínű üszőborjúra, annál jobban kifordult szájából a falat.
— Legalább bikaborjú lett volna, tán nem enne úgy a méreg —tette le az ételt, s dühös volt önmagára is. — Micsoda fejős lett volna ebből is. Szép, erős állat. Három év se kellene, s ez is borjút hozna. Azám ! — csapott a szívében még magasabbra az irigység lángja.
— Dehiszen ez a borjú dögölve is jöhetett a világra. Felállt, de pár lépés után megtántorodott a súlyos gondolattól. A szövetkezet közös állatállományában ez az elsőszülött. Az ő borjúja, a Kedves — csúszott k i a száján a borjú neve, amit még születése előtt, tavaszszal adott neki.
— Igen, akkor még az övé volt a Szegfű, akit szintén Kedvesnek szeretett volna nevezni, de az asszony volt oda a Szegfű névért, mert a Szegfű anyja meg Piros volt, s míg el nem adták az öreg tehenet, jól is hangzott az, ha vitte a takarmányt a jószágoknak, rájuk kiáltott: Piros, Szegfű, na ! Menjetek odébb !
Odalépett a bocihoz, de keze nem simogatásra, hanem inkább rontásra görbült. Körülnézett, sehol egy lélek. A tehenek delelnek a kú t körül, e a kút ostorfája meg lent van. Hogyan? Embert nem lát, csak egy piros színt a kútkáva mellett. Eh ... markolta meg a borjú nyakát. Az alsó része még nyálkás volt. A gégéjét tapogatta ujjaival, de mielőtt megszorította volna, megint a kút felé nézett. A kis piros folt elvált onnan, s jól látta, hogy egy tízévesforma leányka jön felé, korsóval a kezében. Elengedte az állat nyakát, s dühösen nézte a gyereket, aki a kisborjút látva, szinte köszönni is elfelejtett.
3
— Most született, Péter bácsi? Jaj, de aranyos. . .
— Most — nyúlt egy nagy sóhajtás után pipájához Bacsó Péter, aztán hogy a gyerek áradozását megunta, ráripakodott:
— Vízért küldtek téged vagy borjút bámulni?
— Megyek már, Péter bácsi. Megyek . . . — nézett békítő, tiszta tekintettel a kislány Bacsóra, de azért tovább simogatta a jószágot.
— Nem éhes ?
— Az ám . . . — röstelkedett el magában a.csordás, de nem szólt semmit. Rágyújtott, s hogy eresztett egypár bokros füstöt, felnyalábolta a bocit, s az anyja tőgyéhez rakta ...
— Na, te bolondka. Te, ne te ... nem az a tied, de élelmes vagy — húzta a borjú fejét ahhoz a csecshez, ami őt illeti, s arcán látszott, íiogy a nagy keserűség olvadozóban van szívében. A kislány is ott guggolt mellette, s csücsöri szájával szinte ő is utánozta a mohó kis állatot.
— Most szopik először?
— Most.
— Tud már menni ?
— Majd tud. Hanem vidd azt a vizet, te gyerek, mert anyádék szomjan halnak.
— Megyek — kapta fel a korsót a kislány, s elsietett.
— Hallod ! — szólt utána Bacsó Péter. — Ha bemész a faluba, mondd meg az elnöknek, hogy küldjön ki egy szekeret, mert megszaporodtunk. Ez a csöppség még nem bír a lábán hazamenni.
— Szólok, Péter bácsi — kiáltott vissza a kislány, aztán csend lett. Kis idő múlva a Szegfű talpra állt, s a kút felé nyújtogatta a nyakát. Bacsó Péter az ölébe fogta a kis állatot. A tehén féltékenyen bőgött, majd megindult a csordás után, aki már mosolygott, s könnyedén lépkedett „kedves terhével” a zöldellő, gazdag mezőn...
A novella 1960-ban a Kincses Kalendárium évkönyvben jelent meg.
