Az ikervári Batthyány kastélyban működött 1919 - 1936 között a Hadiárva intézet. A témát több cikken keresztül dolgozom fel a közeljövőben. Most a hadiárvák 50 éves találkozója van a fókuszban.

Szabó Károly ikervári tanár úr hagyatékából, felesége Nóra néni jóvoltából a kezemhez került egy újság kivágás gyűjtemény, melyet most közre adok. Katafai-Német József írása a Hadiárva intézetről.

Valamint  Pósfai H János tollából És eljöttek a hadiárvák, valamint a Kastélyok a szocializmusban című írásokat ajánlom olvasásra.

Végül a 363-as sorszámú hadiárva sorsára mutatok rá, hogy milyen messzire jutott el egy ember az ikervári kertész segéd képzés során szerzett alapokkal. Stílszerűen, az itt elvetett magból mi volt képes kinőni - dr. Mészöly Gyuláról dióhéjban.

Az alábbi cikk négy részletben jelent meg a Sárvári Hirlapban 1991. november 22 és 1992. január 20.-a között. A cikket Katafai- Németh József írta, melynek az újságban megjelent oldalai egybefűzve letölthető pdf formában ide kattintva vagy a következőkben elolvasható itt. A volt sárvári iskolaigazgató írta többek között még a 2003-ban és 2005-ben megjelent vasi kastélyokat és kúriák bemutató köteteteket, illetve volt egy CD kiadvány is erről.

Geiger Mátyás 1911- 1995 január végén elhunyt Vaskúton, az 50 éves találkozó szervezője volt. Hirdetéseket adott fel a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban is 1972-ben. 1977 nyarán egy tűzben megsemmisült a nagy angol muskátli fajta gyűjteménye, de 66 évesen fel sem merült benne, hogy ne álljon talpra és ne kezdje el újra felépíteni a gyűjteményét. Küzdeni tudás ez a javából.

Az Ikervári Hadiárva Intézet

Az I. világháború után Magyarországon a hadiárvák: száma megközelítette a százezret (pontos adat nem áll rendelkezésünkre, így ez természetesen becsült szám). Ezt a nagy létszámú hadiárva gyermeket elhelyezni; segíteni, segélyezni nem lehetett - csak egy részét Azt pedig kétféleképpen.

Az a család, ahol az apa vagy az anya lett áldozat és a gyermek eltartása „csak" anyagi nehézségbe ütközött, egyébként a nevelési feltételek megvoltak, gondozási segélyt kapott az államtól. Ez volt a nagyobb hányad.

Azokban az esetekben, ahol a gyermek nevelésének anyagi nehézségei mellett még más gondok, problémák is jelentkeztek, s az anyának a létért való küzdelem miatt dolgoznia kellett, ilyenkor, ha mód nyílt rá, úgy az árvaházak, hadiárva intézetek és nagyon jelentős számban a felekezetek által fenntartott intézetek, sok esetben a lehetőségeik határán túl is fogadták a rászorulókat.

A hadiárvák ingyenes nevelésére, tanítására, ellátására jelentős anyagiakat fordított az állam 1920-tól az 1930-as évek közepéig (lehet az is, hogy a hadiárva intézetek még a harmincas évek végén is működtek, pontos tényék e tekintetben nem állnak rendelkezésre). Két adat ide kívánkozik: a hadiárvák ingyenes nevelése 2625 férőhelyet kötött le a különböző nevelőotthonokban és intézetekben, melyeknek száma 107 volt. Vasvármegyében ezekhez az intézetekhez kettő tartozott: Vasvármegye Árvaháza (Tuberkulózis ellen védekező), 136 fő és a Vasvármegyei Egyesület Erdei Iskolája, 14 fő.

Az állami hadiárva intézetekben - túlnyomó többségben - gyakorlati foglalkozásokra (is) képezték a gondozottakat A növendékek az alábbi iskolákat végezhették el, illetve kiképzésben részesültek: elemi iskolát - háztartásban, polgári és középiskolát - kézi szövészetben, főiskolát - kertészetben, tanító(nő)képzőt - méhészetiben, tanonciskolát - lovász kiképzésből, ipariskolát- gyógypedagógiai oktatásban. (Mándoki Korbél: Adatok az idegen intézetekben elhelyezett hadiárvákról. 1919-1929. Szerk. Pettkó-Szaudtner Aladár Bp. 1930. 88 p.)

Az ősi Batthyány-kastély is ebben az időben alakult át hadiárva intézetté. Az 1919. év végén a beutalt hadiárvák létszáma már 124-re emelkedett. Közülük a 118 elemi iskolás - tantermek hiányában - a községi iskolát látogatta, a 6 kertésznövendék pedig az intézet konyhakertjében dolgozott.

Oktatás, képzés: az intézetből a kertészeti kiképzést hónosították meg, mivel erre minden lehetőség és feltétel adott volt. Ezt támasztotta alá az a tény is, hogy a gondozottak - az elemi iskola elvégzése után - intézetváltoztatás nélkül szakmát tanulhattak. (Németh Istvánné-Sándor Ildikó: Szakmunkásjelölt 1987. Sárvár. 5. p.) Az intézet szervezete egyre tökéletesedett A magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter két tanerőt rendelt ki szolgálattételre, így az elemi iskoláztatás magában az intézetben már 1920 januárjában elkezdődött (Krusniczky Elek: Az ikervári m. kir. hadiárva intézet története. 1919-1929. Szerk. Pettkó-Szaudtner Aladár Bp. 1930. 37. p.).

Ebben az évben megszervezték az intézetben a 3 éves kertmunkásképző tanfolyamot. Ekkor már két kertészképző tanfolyam keretében folyt képzés. Egyik a kertész segédképző, amelyre csak valamely közép (polgári) iskola négy osztályát végzett ifjak nyertek felvételt.

Velük szerződéstkötöttek, azt jóváhagyás végett az Országos Kertészeti Egyesületnek kellett bemutatni. A növendékek a 3 évi tanulmányi idő elteltével a segédvizsgát ugyanazon egyesületnél tették le. A másik, a kertmunkásképző tanfolyam nem volt magasabb előképzettséghez kötve. Ennek növendékei az intézeti szakképzett kertészoktató irányítása mellett a segédjelöltekkel teljesen azonos elméleti oktatásban és gyakorlati kiképzésben részesültek, de vizsgát csak az intézetben tettek és ugyanott kapták végbizonyítványukat is.

Kezdetben a kertészképzés céljaira a hét kat. holdas konyhakert állt rendelkezésre, valamint a csupán e célból üzemben tartott, s a különböző virágkultúrák befogadására szolgáló több üvegház. A 19 kat. holdnyi terjedelmű díszkert fenntartása meghaladta az intézet anyagi erőit és növendékei munkabírását is. Ezért csupán a kastélyt közvetlenül övező parkrészt hagyták változatlanul. Egy 8 holdas erdős területet kitermeltek és ezt a részt' is kerti művelés alá vették. Kertészeti termelésre így már 15 kat. hold állt rendelkezésre, megnyílt a lehetőség a konyha-kertészet mellett faiskola létesítésére is, ami a növendékek szélesebb körű kiképzését is lehetővé tette.

A kertészet ilyen mértékű bővítésével szükségessé vált annak állami felügyelet alatt álló önálló üzemmé szervezése. 1925 januárjában ez meg is történt. A növendékek létszáma ettől fogva lehetővé tette az egész területnek napszámosok nélküli megművelését. Ily módon ellátták az intézet konyháját kertészeti terményekkel. A felesleges mennyiséget a sárvári és a szombathelyi piacokon értékesítették.

1925-ben megkezdték az elemi iskolát végzett és ipari pályára kívánkozó növendékeknek a környékbeli magán iparosokhoz szerződtetett tanoncként való kihelyezését. Az iparost - kellő tájékozódás után - az intézet választotta ki. A tanoncszerződést a szülő vagy gyám helyett az igazgató kötötte meg. A kihelyezett növendékek sorsát - ellátás, oktatás, nevelés szempontjából - az intézeti orvos közvetítésével kísérték figyelemmel. A népjóléti és munkaügyi miniszter pedig a tanoncidő tartamára a felruházás költségeire havi tartásdíjsegélyt engedélyezett (Németh Istvánné-Sándor Ildikó: Szakmunkásjelölt 1987. Sárvár 7. p.).

Az 1927-ben készült összesítés szerint az intézet fennállása óta 472 növendék nyert itt felvételt, akik közül 97 az említett évben is állományban volt, eltávozott 375, éspedig középiskolai továbbtaníttatásra 19, más intézetbe 48, a váci és székesfehérvári testvérintézetek- be ipari kiképzésre 83, magániparosokhoz 18, lovászképző tanfolyamra 31, szülői gondozásba 169, mint végzett kertészsegéd és kertmunkás 27. (Krusniczky Elek: Az ikervári m. kir. hadiárva intézet története 1919-1929. Bp. 1930. 40. p.)

Az Ikervári Hadiárva Intézet megszűnésének idejét az1933-as évben jelölik meg. Ennek mond ellent a bemutatott levél, amit 1934-ben Geiger Mátyás volt hadiárva-gondozottnak az akkori igazgató írt Magyaróvárra (5. honvéd gyalogezred, árkászszázad). E levél még arról is tesz tanúbizonyságot, hogy a növendékek a katonai szolgálat alatti szabadságukat is szívesen töltötték az intézetben.

1972-ben a hadiárva intézet egykori gondozottal, növendékei ötvenéves találkozót szerveztek. Pósfai H. János: És eljöttek a hadiárvák című cikkében (Vas Népe, 1972. 17. évf. 149. sz. 5. p.) Geiger Mátyásról írta:

„Geiger Mátyás nyolc évet töltött az intézetben. Ő így emlékszik: Talán a múltból lehetne egy és mást életre hívni, amit akkor szemérmesen elmulasztottak, vagy elhallgattak. Úgy tűnik, mintha soha nem lettünk volna! Vagy mintha mi lettünk volna az okai, hogy voltunk."

Azt gondolom, bármely oldalról nézzük, bármely idők nevelőotthonainak jó vagy kevésbé jó voltát, egy dolog nem vitatható, nevezetesen az, hogy a „szükség" hozta létre ezen intézményeket 1991 nyarán jó sorsom úgy hozta, hogy találkozhattam Geiger Mátyás Úrral, Matyi bácsival, akkor kérve őt arra, hogy emlékeit vesse papírra és bocsássa Újságunk rendelkezésére. Ezt készségesen megtette, melyet itt most az olvasók nevében is tisztelettel megköszönök.

Katafai N. J.

Geiger Mátyás ikervári hadigondozott visszaemlékezései

1911. december 7-én születtem Vaskúton. Szüleim napszámosok voltak, a megélhetésünket ez biztosította. Apám 1914 elején Szerbiában a háborúban elesett őt csak fényképről ismertem, valamint édesanyám elbeszéléseiből. Igen keserves volt a gyermekkorom, mert anyámnak a létért való küzdelem minden erejét lekötötte, tehát velem, mint kisgyermekkel való foglalkozásra csak ünnepnapokon vagy vasárnap tudott időt szakítani. Néha, főleg a téli estéken, mert a napi munka után fáradtan már sem kedve, sem türelme nem volt a velem való bíbelődésre. Lakóhelyünkön voltak olyan idősebb szomszéd nénik, jó barátok, akik vállalták, hogy időnként, míg anyám dolgozik, vigyáznak ránk, mert hasonló sorsú gyerekek sajnos a faluban többen is voltunk.

Iskolai tanulásról szó sem lehetett, anyám többször előhozta, hogy ne legyünk rosszak, mert azoknak a szomszédoknak is kell egy kicsit pihenni, akik vigyáztak ránk. Hogy a gyermekekkel ne legyen sok dolguk, az egyik ismerős asszony kitalálta, hogy ha a mák héját összetörve, cukorral összekeverve egy kis tiszta rongyba kötik, akkor az kész cumi lesz, melyet a gyermek a jó íze miatt elszopogat, amitől megnyugszik, jó „viseletű" lesz. Ilyen cumit én is kaptam. Édesanyám későbbi elbeszélése alapján tudtam meg, hogy egy alkalommal három nap, három éjjel egyfolytában aludtam. Kétségbeesett szegény anyám úgy, hogy még dolgozni sem tudott elmenni. Ráadásul a nagy szegénységben még orvosért is el kellett mennie, melyet meg is kellett fizetni. Szerencsére az orvos megnyugtatta anyámat, hogy nincs különösebb baj, majd kialussza a gyermek a mákból nyert ópiumkábultságot. Az orvosnak igaza lett, mert még most, 80 évesen is itt vagyok és élek.

Tizenkét éves koromban kisföldbirtokoshoz kerültem, mint kiskanász, mert már ekkor meg kellett keresnem a kenyerem. Ez a kiskanászság olyan „kis puli féle" elfoglaltság volt. Itt kaptam étkezést és szállást is. Hányatott sorsom később egy tisztviselő családhoz sodort - mint házi mindenes - kocsis, szobainas, parkettfényesítő stb. lett belőlem. Itt tanultam meg, hogyan kell egyszerre két lábbal fényesíteni kefével a parkettet.

Az idő persze nem állt meg, ismerősök, barátok is akadtak, akik egy jobb élet reményében új helyre juttattak el, ahol a fizetés is több lett így kerültem Szász Géza író úrhoz, aki szintén, mint házi mindenest alkalmazott. Volt egy lova és egy tehene. A lován minden nap a városba vittem be a tejet. A Szász család valamennyi tagja igen jól bánt velem. Igaz, én is mindent, amit rám bíztak, becsülettel elvégeztem. Ebben a családi körben ismertem meg Tornyai János festőművész urat, és feleségét. Ebben a családban is igyekeztem minden erőmmel és tudásommal elvégezni a rám bízott munkát. Hamar megszerettek, és igazán kedvesek voltak a háziak is hozzám. Mint már említettem, a festő úrnak is régi jó barátja volt a Száz úr, sokszor jöttek vendégségbe. Egy napon az új gazdám ajánlott levelet kapott Az Úrék nem voltak otthon, a postás kért, hogy vegyem át a borítékot és írjam alá azt, hogy kézbesítette a küldeményt Mire én közöltem, hogy elmúltam 12 éves, de írni még nem tudok, sem olvasni. Tehát aláírás helyett három keresztet kellett a postásnak az okmányra tennem. Amikor a gazdám hazaérkezett átadtam a levelet és közöltem, hogy alá kellett volta írni a postásnak, de mivel én írni nem tudok, így keresztet tettem aláírás helyett (egyébként nagyon szégyenlős gyermek voltam). A művész úr felesége, a Rózsi néni akkor tudta meg, hogy nem tudok írni, olvasni. Majd kérdezte, hogy volna-e kedvem tanulni? Válaszom: nagyon is szeretnék, de én nem tanulhatok, mert pénzt kell keresnem, és nincs, aki taníttasson, mert a kevés fizetésemből erre már nem futotta volna. Ettől a naptól kezdve esetenként, ha a gazdám feleségének ideje volt, foglalkozott velem, vett egy első osztályos iskolai könyvet, ami emlékül még ma is megvan, így ebből tanulgattam lassacskán.

Tornyai János bácsit alig láttam mosolyogni, mindig nagyon komoly volt. Néha-néha elvitette magát Éber festőművész barátjához. Kocsin mentünk hozzá. Ott egy kicsit néha jobb kedve lett. A közös élményeiket mondták el egymásnak, és a régi időket emlegették. Amikor Budapestre költöztek, ott is voltam náluk, három esetben is. A VIII. kerületben, Horányszky u. 9. szám alatt laktak. Ók is igen szegényesen éltek, mert a harmincas években volt a gazdasági válság Magyarországon is. Egyik napon nagy örömmel jött a Rózsi néni haza, hogy a férjének, János bácsinak van egy barátja a Népjóléti Minisztériumban, aki a hadiárvák sorsát intézi. Beszélt vele és elmondta, hogy van nála egy kisfiú, aki szintén hadiárva (ez én voltam). Megkérdezte, hogy milyen iratokra van szükség. Ezeket, ha beszerzi, akkor engem elvisznek az IKERVÁRI HADIÁRVA INTÉZETBE.

Szaudtner Aladár, akkori népjóléti államtitkár úrnak bemutattak, aki azután bejuttatott az Ikervári Hadiárva Intézetbe, mint növendéket Amikor mentünk Ikervárra, éppen búzaszentelés volt találkoztunk a körmenettel is. Ez is nagy élményt jelentett számomra. Az Ikervári Hadiárva Intézetben a portás nagyon kedvesen fogadott és egy irodába vezetett be. Ott is igen kedvesek voltak. Ez nekem egy kicsit furcsa volt, mert előtte én olyan „félnomád" életet éltem, ehhez voltam szokva. De ott az intézetben azután gyorsan megszoktam, mert mindenki nagyon kedves volt hozzám, és jól is éreztem magam. Az ott élő növendékekkel gyorsan összebarátkoztam.

Az igazgató úr kissé mogorva, de egyébként nagyon jó ember. Az akkori intézeti értelmiségiek a következők voltak: az igazgató Krusniczky Sándor úr, a pénzügyi ellenőr Szabó Tibor úr, a könyvelő nevét már nem tudom, csak azt, hogy Erzsikének szólítottuk. De azt hiszem, 50 év távlatából már rendhagyó, hogy az emlékezet néha elmosódik.

Az igazgató úrnak és minden ikervári tanítónak nagyon sokat köszönhetek, és örök hálával, szeretettel gondolok rájuk. Különösen Gróf Sándorra emlékszem szeretettel. Sajnos már csak a Gróf családdal van jelenleg személyes kapcsolatom, pontosabban Gróf Sándornéval. A növendéktársak közül már többen elhaláloztak, vagy nem tudok létükről, sorsukról.

Az intézeti tanítók fáradságot nem ismertek és foglalkoztak a hadiárvákkal, bizonyíték erre az iskolai bizonyítványom is, még két nevelőre is jól emlékszem, nevük Báden Károly és Pöszt János. A kerteszek intézője Dolnyiczky József úr volt, igen nyugodt és okos embernek ismertem meg, tanítványai közül sok jeles ember került ki, többek között az ismert dr. Mészöly Gyula is, és még sokan mások. Mészöly úr elhalálozása után a kertészetbe és szőlészetbe új emberek kerültek, akik szintén hadiárvák voltak.

Az árvaintézet „anyája" Szőlősi Ferencné volt. Ő intézte a fehérneműt, a ruhákat és a lábbeliket, ő mutatta meg a hálószobát, az ágypárnát, a polcot az ágy végén. Megtanította, hogyan kell összehajtani a ruhát, hogyan rakjuk a polcra. A polcon mindenkinek fogkeféje és fogmosó pohara volt (akkor még nem volt fogkrém az intézetben). Az egyik különszobában voltak a betegek, más földrészről (úgy emlékszem, hogy Egyiptom vagy India) származó fertőző betegség jelent meg, melyet trachoma szembetegségnek neveztek. Ezeket a betegeket elkülönítették, mert az akkor még gyógyíthatatlan volt. Ebben a szobában tizenketten laktak, mindegyiknek volt egy kis lábasa, melybe reggelenként meleg vizet kaptak. Volt egy üvegpálca, a két végén üveggolyóval, melyből az egyik golyó kisebb volt, ezt kellett a meleg vízbe mártogatva a szempilla és a szemgolyó között ide-oda mozgatni.

Később az árvaintézet „anyája" Benyó Margit lett, aki szinte egész nap csak az árvákat szolgálta. A tisztálkodási eszközöket mindenki egy fiókban tartotta, itt helyeztük el az ünneplő ruhaneműket, lábbelinket, amiben ünnepnapokon a templomba mentünk.

Gyönyörű fürdőszoba állt a tanulók rendelkezésére, zuhanyzóval. Minden héten ott fürödtünk, akkor, amikor már a Rábában nem lehetett, mert hideg volt. Az ebédlőben is minden gondozott tudta, hogy hol a helye, étkezés előtt és után hálaadó imát mondtunk közösen. Megismertük az intézethez kapcsolódó kertet és környékét, én még előtte ilyen szép kertet, parkot nem is láttam, mindenütt rend és tisztaság honolt.

Közben szorgalmasan tanultam, volt énekkarunk, zenekarunk, a zeneteremben volt egy rádiónk, melyet én kezelhettem. Kutrovits tanító úr énekkarral és zenekarral foglalkozott. Mi mindig készültünk valamilyen ünnepségre, ilyen volt március 15. ünnepe, október 6., a hősök napja, ilyenkor sok ének és szavalat hangzott el az ünnepeken. Tanultunk kisebb színdarabokat, amennyiben lány szereplőkre volt szükség, úgy a Gróf tanító úr kérte fel a falubeli lányokat szereplésre.

Rendszerint az év végi iskolazárásra az államtitkár úr is lejött az intézetbe. A jó tanulóknak könyveket adtak, köztük én is kaptam könyvet és szerszámot, amivel dolgozgatni, fabrikálni tudtam. Mindig elfoglaltam magam, mindig csináltam valamit, ezermesterkedtem.

Egy napon a plébános úr bejött a tanterembe és észrevette, hogy egy kristálydetektoros rádiót fabrikálok. Megkérdezte, ezt hol tanultam. Mondom, még kisebb koromban láttam otthon a faluban és már 1927-ben nekem is volt ilyen készülékem, annak ellenére, hogy jóformán írni és olvasni is alig tudtam. Megkérdezte, hogy szeretem-e ezt a munkát, mire azt mondtam, hogy nagyon. A plébános urat Kovács Lajosnak hívták, és ő is szerette és szerelte az akkori rádiókat. Megígérte, hogy beszél az intézet iskolaigazgatójával, ha kedvem van, és ha engedik, bármikor elmehetek a plébániára, mert én mindig otthon vagyok nála, mondotta a plébános úr. Ez igen nagy öröm volt számomra, és még nagyobb, amikor megtudtam, hogy a pénzügyi intéző úr és a kertész úr is foglalkoznak rádiókkal szabad idejükben. Tehát három helyre is jártam, és élveztem ezt a munkát Én rendszerint a transzformátorlemezeket vágtam ki méretre. Később Szabó Tibor pénzügyi intézőt elhelyezték Nyíregyházára, oda is küldtem lemezeket, kérésére méretre vágva.

Érdekes volt az ünnepvárás is, az ünnepnapokra és vasárnapokra a nagytakarítás nem maradhatott el. A kertészek irányításával a nagyobb fiúk a szemetet hordták, míg a kisebbek gereblyézték össze a dudvát Igen komoly múltú a kastély. A gyönyörű park arborétumnak is beillene. Számomra mindig érthetetlen volt, hogy a rendszerváltás előtt többen elmentek a szobor mellett, mintha egy útszéli oszlop lenne csak gróf Batthyány Lajos egész alakos szobra. Az én véleményem az, hogy az a nemzet, aki a múltját nem becsüli, még a levegőt sem érdemli meg, mely olyan tiszta ott, mint sehol máshol az országban. Sok szép élmény azért megmaradt erről a vidékről számomra.

Az intézeti életben azonban előfordult, hogy több gondozottnak nem tetszett hol ez, hol az. Volt olyan eset is, hogy a tanító úr asztaláról eltűnt egy pengő. Később kiderült, hogy a Sárvári testvérek vitték el. Amikor 1972-ben találkoztam a kisebbik Sárvári fiúval, beismerte tettüket.

Az intézetből ketten megszöktek, azonban nem a rosszbánásmód miatt, hanem a honvágy gyötörte őket. Kutrovics tanító úrnál végeztem a 3. osztályt, majd megkezdtem a másik hármat Gróf Sándor tanító úrnál. Közben Gróf Sándor tanító úr is megnősült, és új igazgató is jön, akit Lohr Gyula néven ismertünk meg. Ő is igen rendszerető, de szigorú ember

Közben Lohr Gyula is elment és Őt követte egy harmadik, aki szintén jó volt, de szédületes pusztítást végzett a parkban. Korábban szép bukszusok voltak, öt szökőkút, kerekre vágott örökzöldek, sok szép fa, a bokrokat oszlopszerűen nyírták, de ezeket is kiirtották.

Közben megismerkedtem egy 84 éves bácsival is, aki a grófi család utódait jól ismerte. Ennek a bácsinak a neve Kuglicz Géza volt, nagyon sok mindent mesélt a régi időkről. Megmutatta azokat a fákat, melyeket még a grófi család ültetett (grófi család alatt gróf Batthyány családját kell érteni, ugyanis az véletlenszerű, hogy Gróf Sándor tanító úr vezetékneve éppen Gróf volt.) Van még egy présház is a hegyen, amit nagyon kevesen ismernek, felül van a lakás, alul a présház, a hegyoldalban a pince, mely valamikor a kastélyhoz tartozott?! Ötven év nagyon nagy idő, most, hogy írogatok, jut sok minden az eszembe. De jó is emlékezni az ikervári évekre - „embert faragó" idők voltak.

Geiger Mátyás Vaskút, Aradi u. 22.

Gróf Sándor és Kutrovics Lajos tanítók 1932-ben tanítványaikkal  (forrás)

Gróf Sándornénak (Joli néninek) írt leveléből egy részlet ide kívánkozik, mely így szól:

Pár napja olyan furcsa álmom volt, amit közölnöm kell Önnel. Ugyanis álmomban a régi október 6-a ünnepség jelent meg előttem. Felriadtam, nem tudtam, hogy ez álom volt, vagy valóság. Sajnos rájöttem, hogy csak álom volt. Álmom pedig az ünnepségen minden hadigondozott megjelent, a hadiárvák feketében, mint mindig a jeles ünnepnapokon. Gróf tanító úrral az élen, a lakosságból is sokan ott voltak. Még a zenét is hallottam, a Gróf tanító úr mondta az ünnepi beszédet. A faluból Horváth Ferenc igazgató tanító úr is beszélt. Az aradi vértanúkról szóltak a beszédek, majd a Himnusz éneklésével ért véget az ünnepség. Mindezt úgy láttam lelki szemeim előtt, mintha valóban most történt volna meg, szinte ideges lettem, hogy ez csak álom volt.

Egy nagyon fontos ismerethez jutottunk Geiger Mátyáshadiárva intézeti bizonyítványai kapcsán. Nevezetesen arra, hogy a Hadiárva Intézetben az arra képes tanulók egy év alatt az elemi iskola három évét végezhették el, majd a legjobbak szakmát is tanulhattak.

Végezetül úgy gondolom, hogy fontos lehet közölni a Magyar Nemzeti Galéria levelét is, melyet Geiger Mátyásnak küldött: „Köszönettel vettük levelét, melyben leírta Tornyai János festőművésszel és feleségével való megismerkedésének történetét. Adattárunk 22930/1989. szám alatt leltározta be. Magyarázó kiegészítője a korábban ön által múzeumunknak ajándékozott Tornyai-dokumentumoknak. Köszönjük a Weintrager Adolf festőművésszel kapcsolatos információkat is."

Katafai Németh József

v20250227